Gyulai Pál: MARGIT EMLÉKE.
Nyílik a rózsa virága,
S lyányom hervadozol;
Vidoran zeng a madárka,
S némán könnyed omol.
És szined oly halovány;
Fa neked lengeti lombját
S fekszel a bús nyoszolyán.
Hervadozó betegem'!
Fény lehe, illata gyógyítsd,
Oh add vissza nekem!
Kék egű hajnali fény,
Északi vész keze dúljon
Viruló völgyek ölén.
Asszanak el fa, virág;
Legyen oly puszta, kietlen,
Mint szivem, ez a világ!
Terhed gőz könnyü szárnya hordja,
Ragadj kocsi, gyorsan, hamar!
És tűnj fel immár Kassa tornya,
Kit éj és messzeség takar!
Egy régi ház vár ott reám,
Világ dereng még ablakában,
S beteg sohajtja: jőj atyám!
Szenvedsz élet, halál között!
Oh hervadó fehér virágom,
Könnyem hiába öntözött.
Lefesti kínos nyoszolyád,
Úgy fekszel ott halálra válva,
Mint egykoron szegény anyád.
Adott az ég téged nekem;
S a régi seb most ím felújul
S egy újabb vérzik szivemen.
Minden újul, minden éled,
Mindenütt mosolyg az élet,
Minden örvend: kicsi nagy!
Ki-kihajt korhadt fakéreg,
Vidul a legkisebb féreg,
Halva, halva, csak te vagy!
Arcod hát utolszor látom,
S nem mosolygasz rám soha?
Isten, Isten mit vétettem,
Hogy így itélsz énfelettem
S csak hozzám vagy mostoha?
Szomorú a halottas ház,
Szenvedő arc, mély csend,
Csak egy kedves kis leányka
Mosolyog és örvend.
Örvendez bábjának,
Se nem érzi, se nem érti
Halálát anyjának.
Jobban nagyatyádnál,
Addig sírjak én helyetted . . .
Csak mosolyogj, játsszál!
A kertben űlök nyári alkonyon,
És széttekintve elgondolkozom.
A vén diófák épen állnak ott.
Tarkán virít a kis kert száz virága.
Csillanni látom az ezüst Dunát.
Túl a vizen falucska karcsu tornya.
Mert nem vagy itt, szerette gyermekem!
Kedvenc virágod s búsongó atyád.
Nem jösz felém, vidáman, könnyeden.
Nem kelt szívembe' többé örömöt,
Szépséged, bájad egy maréknyi por.
Évek során majd eltünő bús emlék.
Megőrizem, mig sír el nem temet.
A sors nekem mi szépet, jót adott.
Bár élve még, de félig már halottan!