József Attila: LÁNYSZÉPSÉG DÍCSÉRETE
Ki nálam mégis szebben tud köszönni,
Ki nem dadog, látván szépségedet:
Bátor, bolondos, lelkes nagy-gyerek.
Neked lobog fel mindenütt a lángész
S mint ó remekművet, mely isteni,
Úgy megcsudál az alkotó zseni.
Hódol neked művészek büszke álma,
Pedig halkan szólsz s mégis általa
Ledől a közöny Jerichó-fala!..."
Mint tűzimádónak vak rengetegben
Áldó hozsánna zengne ajkirúl,
Ha körülötte az erdő kigyúl.
Csak lelkem tép még egy utolsó rózsát
S mint bánatkertész kis örömvizét,
Szirmát elődbe halkan hinti szét.
Úgy űzöm a félénk szépséget én.
Mert búfelhős lelkem sötét egén
Valaki szeme fényeket zuhantott
Tudom, ki áldva csügg dicséretén.
S én szétmarcangolom, ha meglelém,
Mint vércsevágy a röpke vadgalambot.
Mint ázott és beteg madár vergődöm,
Nem tudván méltón szólni szépségednek.
Mert jó, ha vergődésemen mulat:
Csak vergődés a méltó hódolat.