József Attila: ISTEN
Hogy a szívemet földbe vetem,
Megérik, akkor learatom,
Fölösét pedig másnak adom.
Akárha huncut, akár igaz,
Ha mindörökre, ha csak percre,
De az Isten fölébred benne.
Rongyos kabátom megfoltozza,
Hogyha meg ember, csak megállít,
Ki is kisér az ajtajáig.
Ottan marasztnak várt vendégnek
S ahol az asszony sose hamis,
Meghínak ott még máskorra is.
Aztán csak amikor dolgoznak,
Rólam is el-elgondolkoznak.
S hogy munkaközben megpihennek,
Erejét érzik a szivemnek.
Bennük már Isten álmodozik,
Álmodik tágas, erős égről,
Kicsiny fiának nagy szivéről.