József Attila: FÖRGETEG
csattogó szivek árnya!
Munkaruhám ő, szivemet hüvös
hajlásaiba zárja!
nem is csap más fejébe,
csak annak, aki húzódik fagyott
akác kemény tövébe,
melyek husába vágnak,
behúnyva szemét rétjén szántogat
egy jobb szikű világnak.
nagyatyja, csattos angyal!
Bosszúinas, rajt piszkos kék kötő,
mennyet letörlő ronggyal.
a vénség tüsszentése -
de helyettünk szakadt káromkodás,
köpés a földre, égre.
a csősz, csatakba ülvén,
sárga foga közt kikavarodott,
a kastély ellen dülvén.
az ősz varkocsu jobbágy -
a csordában ha villámkutya jár,
lábába mar a korbács.
Ostorral kergetett-e?
Sötét erődbe bujtál-e, vihar,
úgy mint a szégyenedbe?
Zászlós a dúlók rangján!
Csettintek én! és felszólítalak,
kínzottak hulló hangján -
parasztharag bográcsa,
rotyogó mérget, engem főzz, nagy üst,
és fordíts a világra!