József Attila: (HOVÁ FORDULJON AZ EMBER...)
(HOVÁ FORDULJON AZ EMBER...)
Hová forduljon az ember, ha nem tartozik a harcosok közé,
nem dob be ablakot, nem tép föl uccaköveket?
Hová forduljon az ember, ha nem tartozik a harcosok közé
és nem elégedetlen, bár nem elégedett?
nem dob be ablakot, nem tép föl uccaköveket?
Hová forduljon az ember, ha nem tartozik a harcosok közé
és nem elégedetlen, bár nem elégedett?
Hová forduljon az ember - ismétli megint az ismerős.
Borostás arca mintha látna, de a szeme semmit se néz, akár a halé.
Milyen gyönge és bánatos! És bánata mily alapos, erős!
Meghalni semmiért sem tudna, de ha villamos ütné el, bátran állna a halál elé.
Borostás arca mintha látna, de a szeme semmit se néz, akár a halé.
Milyen gyönge és bánatos! És bánata mily alapos, erős!
Meghalni semmiért sem tudna, de ha villamos ütné el, bátran állna a halál elé.
Tudja mindazt, mit én tudok, de nem onnan tudja, ahonnan én.
Eszét külön, szivét külön szárnyalja be az egyröptű szó.
- Madarat lát? - pihe suhan s a csontváz ott áll messzi kopasz ág zörgő tetején -
néki a fogalmak hideg vasak, miket csak messziről szemlélni jó.
Eszét külön, szivét külön szárnyalja be az egyröptű szó.
- Madarat lát? - pihe suhan s a csontváz ott áll messzi kopasz ág zörgő tetején -
néki a fogalmak hideg vasak, miket csak messziről szemlélni jó.
Nézd! szólnék, de mit is mondjak? Meghallgat, de legbelül egy öregre figyel
ki szomorúan mosolyogva őszi esőben lebontott hajjal bolyong
hűvös szelét már én is érzem s megrendülök. El innen, el -
Ellenség ő, ellenségünk páralepte szemeivel -
nekünk vaskörmével kivül, a hideg kályhán csörömpöl, guggol a gond.
ki szomorúan mosolyogva őszi esőben lebontott hajjal bolyong
hűvös szelét már én is érzem s megrendülök. El innen, el -
Ellenség ő, ellenségünk páralepte szemeivel -
nekünk vaskörmével kivül, a hideg kályhán csörömpöl, guggol a gond.
1932 [?]
