József Attila: [JUDIT-VERSEK TÖREDÉKEI]
kicsike kezed megdagadt
kicsim ne búsulj tartsd magad
azért hogy rongyoskodsz velem
szövetség ez s nem szerelem
lakásunk műhely s jégverem
hol zúg a szél
az ember él
kenyeret eszik és remél
várja hogy elmuljon a tél
hogy egy padon a napba üljön
és fölpiruljon még a vér
érzed-e néha kedvesem,
hogy bár éhezve, fázva
buvunk össze a nyirkos házba,
falkában ujból
ránk tört a tél.
Gyémánt a mennybolt,
erős, kemény.
Muszáj. Oly lágyak,
gyengék vagyunk.
Simuljunk összébb.
Vágy nem feled.
s teritett asztalt,
uj székeket.
gyémánt a mennybolt.
De te meg én?
szenet kell venni,
begyujtanunk.
pénzt és nyugalmat
terveztem én.
Simuljunk összébb.
Az ágy meleg.
összegyüjthetném s pici polcaink közt
libbennének - öreg bútoraink puha
táncukat elmosolyodva néznék.
.......................................................................
.......................................................................
.......................................................................
mintha édes, holt anyukám öléből
lassú lelkem, a lágy, még ma se lépve ki
mind csak aludna a gyors világban.
földerülten jaj ki se mondhatom, hogy
büszkén, boldogan - úgy kell
mindenütt kerek s gömbölyü
mikor ölellek, megfulok
s holtomból ujjá éledek,
hogy el ne vesszelek tégedet.
Könnyezz! potyogtasd buzaszemeid!
Tested már nem lesz lágy fonott kalácsom.
Lehull a sarló. Hát majd felveszik.