József Attila: BALATONSZÁRSZÓ
fehér habokba szaggatja a zöldet.
Fogócskáznak az apró viharok,
az ablakban a legyek megdögölnek.
jut az eszébe s új derűt lel abban.
Tollászkodnak a sárga lombu fák,
féllábon állván a hunyorgó napban.
mely úgy elkapott, mint a vizek sodra.
Becsomagoljuk a vászonruhát
s beöltözünk szövetbe, komolykodva.
a csónak alatt hüvös öblögetési kotyogván,
én nyugtomat ott leltem piros ölben, amint a szeszély,
meg a természet gyönyörűn lecsapott rám.
az mind szomorúbb, mikor újra tanulna remegni.
Kettős remegés tölt: vágy s hüvös árnyak igy ősz elején,
mikor elkezdnek a szelíd öregek köhögetni.
excepté que je t'aime -
mert mindig elaludtam,
ahányszor rája leltem.
az alól nézett énrám
hunyta le a szemét. Pedig mindig zavarják az embert.
mikor a vonat indult,
esett, hát hazamentem.
hogy legyen cigarettám.
Nem látjuk többé egymást.