József Attila: NAGYON FÁJ
leselkedő halál elől
(mint lukba megriadt egérke)
az asszonyhoz ugy menekülsz,
hogy óvjon karja, öle, térde.
meleg öl csal, nemcsak a vágy,
de odataszit a muszáj is -
minden, ami asszonyra lel,
mig el nem fehérül a száj is.
s kettős kincs, hogy szeretni kell.
Ki szeret s párra nem találhat,
mint amilyen gyámoltalan
a szükségét végző vadállat.
menedékünk; a kés hegyét
bár anyádnak szegezd, te bátor!
nő, ki érti e szavakat,
de mégis ellökött magától.
így, élők közt. Zúg a fejem,
gondom s fájdalmam kicifrázva;
kezében a csörgő csereg,
ha magára hagyottan rázza.
tenni érte és ellene?
Nem szégyenlem, ha kitalálom,
a világ így is olyat, akit
kábít a nap, rettent az álom.
ugy hull le rólam, mint ruha
másról a boldog szerelemben -
hogy nézze, mint dobál halál
s még egyedül kelljen szenvednem?
is szenvedi, ha szül a nő.
Páros kínt enyhíthet alázat.
pénzt hoz fájdalmas énekem
s hozzám szegődik a gyalázat.
Ti kisfiúk, a szemetek
pattanjon meg ott, ő ahol jár.
csizmák alatt sikongjatok
és mondjátok neki: Nagyon fáj.
kerék alá kerüljetek
s ugassátok neki: Nagyon fáj.
viselők, elvetéljetek
és sirjátok neki: Nagyon fáj.
bukjatok, összetörjetek
s motyogjátok neki: Nagyon fáj.
egymást megtépve nő miatt,
ne hallgassátok el: Nagyon fáj.
kiket, hogy húzzatok igát,
herélnek, rijjátok: Nagyon fáj.
horgot kapjatok jég alatt
és tátogjatok rá: Nagyon fáj.
minden, mi kíntól megremeg,
égjen, hol laktok, kert, vadon táj -
üszkösen, ha elszenderül,
vakogjatok velem: Nagyon fáj.
Azt tagadta meg, amit ér.
Elvonta puszta kénye végett
menekülő élő elől
a legutolsó menedéket.