József Attila: HAZÁM
éreztem, bársony nesz inog,
a szellőzködő, lágy melegben
tapsikolnak a jázminok,
s háltak az uccán. Rám csapott,
amiből eszméletem, nyelvem
származik s táplálkozni fog,
ölbecsaló anyatermészet
férfitársaként él, komor
vagy itt töpreng az éj nagy odva
mélyén: a nemzeti nyomor.
szapora csecsemőhalál,
árvaság, korai öregség,
elmebaj, egyke és sivár
mely, hitetlen, csodára vár,
nem elegendő, hogy kitessék:
föl kéne szabadulni már!
nép okos gyülekezetében
hányni-vetni meg száz bajunk.
mit bánja sok törvényhozó,
hogy mint pusztul el szép fajunk!
emeltek tönköt, gabonát,
csákányosokkal puszta tért nyit,
szétveret falut és tanyát.
ki védte menthetlen honát,
mint állatot terelni értik,
hogy válasszon bölcs honatyát.
mosolyognak és szavatolnak,
megírják, ki lesz a követ,
magával kötve mint a kéve,
sunyít vagy parancsot követ.
birtokát óvni ellenünk
s kitántorgott Amerikába
másfél millió emberünk.
Szíve szorult, rezgett a lába,
acsargó habon tovatűnt,
emlékezően és okádva,
mint aki borba fojt be bűnt.
s társa, ki tudta, ily bolondtól
pénzt eztán se lát a család.
s mint szorongó kivándorlókra,
ránk is úgy vár az új világ.
mint amit maga kicsikart,
levesre telik és kenyérre,
s fröccsre, hogy csináljon ricsajt.
engedik meggyűlni a bajt
s mért nem a munkás védelmére
gyámolítják a gyáripart.
álmodik, nem tud kartelekről.
S ha szombaton kezébe nyomják
kuncog a krajcár: ennyiért
dolgoztál, nem épp semmiért.
s a gazdagtól fél a szegény.
Fortélyos félelem igazgat
minket s nem csalóka remény.
Nem adna jogot a parasztnak,
ki rág a paraszt kenyerén
s a summás sárgul, mint az asztag,
de követelni nem serény.
hátán kis batyuval, kilábol
a népségből a nép fia.
holott a sírt, hol nyugszik atyja,
kellene megbotoznia.
lelkem sikoltva megriad -
édes Hazám, fogadj szivedbe,
hadd legyek hűséges fiad!
láncon - nekem ezt nem szabad!
Költő vagyok - szólj ügyészedre,
ki ne tépje a tollamat!
adj emberséget az embernek.
Adj magyarságot a magyarnak,
Hadd írjat szépet, jót - nekem
add meg boldogabb énekem!