Juhász Gyula: Építőmester éneke
És elefántcsonttornyokat emelni:
Ez volt a lelkem minden gyönyörűsége.
Bár mélyben, éjben elmerülve jártam,
De mindig tudtam palotákat emelni.
Felém integettek a messzi tájak
Szivárványszínben és arany sugárban.
Míg a lelkem fényét ki nem lobogta,
Nagy, örök éj, én addig ragyogva várlak.
Ha ködökbe dőlnétek, aranyvárak,
Elefántcsonttornyom, ha mélybe hullna!
Mint földnélküli király, a száműzetésbe,
Tudván, hogy túlnan halott álmok várnak: