Juhász Gyula: Pusztaszer felé
Nyugalmas rónák nyugtalan szele,
Úgy ostorozza zsibbadt testemet
És búbánatos lelkemet vele.
Szabad szél, szilaj paripáknak anyja
Adj szárnyat nékem, el, kelet fele,
Hagyj leroskadnom ott a szeri pusztán,
A legszebb nótát elzokogom aztán!
Gőgös fajomnak a jelképe te,
Itt ontott vért a hét vezéri kar,
Termékeny lőn az áldott rög vele,
Azóta szomjas és hiába szórt itt
Véres magot száz nemzetség bele,
Ez a föld még szomjúhozik nagyon
És ing alattad, árva magyarom!
Fúdd meg a kürtöt, hadd zengjen a táj,
Hadd visszhangozzék amaz ezer év,
Ami ujjong és ami fájva fáj.
És bár melletted senki se figyelmez
És bár visszhangos szívre se találj:
Ezer év hallgat és ezer év harsog
S föltámadásra várnak mind a hantok!