Juhász Gyula: Tristia
Tristia
A szép gyerekség eltűnt édenében
Vadrózsát szedtem napsütötte réten
S elkóboroltam ismerős vidéken.
Vadrózsát szedtem napsütötte réten
S elkóboroltam ismerős vidéken.
És hazatérve esti harangszóra,
Már elfonnyadt a színes réti rózsa,
Óh emlékszem az első bánatokra;
Már elfonnyadt a színes réti rózsa,
Óh emlékszem az első bánatokra;
Hogy a rózsák is mulandóan szépek
S hiába virítanak messze rétek,
Az én rózsáim sorsa az enyészet.
S hiába virítanak messze rétek,
Az én rózsáim sorsa az enyészet.
Később a rózsát lányarcon csodáltam,
Első ifjúság viruló korában,
Első szerelmek múló mámorában.
Első ifjúság viruló korában,
Első szerelmek múló mámorában.
De nyitva már az élet méla titka,
Hogy nem viszünk el semmit sem a sírba,
Hogy elmúlás van csillagokba írva.
Hogy nem viszünk el semmit sem a sírba,
Hogy elmúlás van csillagokba írva.
De azért mégis, engedjétek nékem,
Ti örök rózsák egy nagy, örök réten,
Hogy ezt a múlást szomorúan nézzem,
Ti örök rózsák egy nagy, örök réten,
Hogy ezt a múlást szomorúan nézzem,
Hogy nem gondolva a felhők fölöttre,
Borongó szívvel boruljak a rögre,
És boldogtalan legyek itt örökre!
Borongó szívvel boruljak a rögre,
És boldogtalan legyek itt örökre!
