Juhász Gyula: Öreg költőnek
Öreg költőnek
Mint sudár fa, mely a tarka réten
Majd eleped az egyedülségben,
Egyre vár, vár valami más fára,
Te is olyan bús vagy, olyan árva.
Majd eleped az egyedülségben,
Egyre vár, vár valami más fára,
Te is olyan bús vagy, olyan árva.
Új világnak új nótája támadt,
Más manapság a gyönyör, a bánat,
Valamikor a haza volt minden,
De manapság osztoznak a kincsen,
Önös érdek egymást taszigálja,
Megtépve az élet bokrétája.
Más manapság a gyönyör, a bánat,
Valamikor a haza volt minden,
De manapság osztoznak a kincsen,
Önös érdek egymást taszigálja,
Megtépve az élet bokrétája.
Ó de azért ne tedd le a lantot,
Megcsendül még azon egy-két akkord,
Énekelj csak egyszerűn, merengőn,
Mint a madár éjszaka az erdőn.
Lesz idő még, mikor újra éled,
Ami rég volt, ami semmivé lett.
Tavasz csókja átszáll a világon,
Rügy patakzik a letarlott ágon,
Régi nótád lángragyújtja bennünk
Azt az érzést, amit elfeledtünk!
Megcsendül még azon egy-két akkord,
Énekelj csak egyszerűn, merengőn,
Mint a madár éjszaka az erdőn.
Lesz idő még, mikor újra éled,
Ami rég volt, ami semmivé lett.
Tavasz csókja átszáll a világon,
Rügy patakzik a letarlott ágon,
Régi nótád lángragyújtja bennünk
Azt az érzést, amit elfeledtünk!
