Juhász Gyula: A harangozó
Fönn a harang a mély űrben lebeg.
Nem nézi ő, szédül, lehúzza búja,
Ő nem lát mást, csak a köteleket.
Ezüst folyón s ragyog a szőke dél,
Mikor az alkony csókjai tüzelnek:
Ő kötelet ránt s a magas zenél.
S eszébe jutnak tágas régi rétek,
Száz kicsi szépség és a végtelen...
De szállva fénnyel, árnnyal és zenével
Egy lélek leng az ujjongó egen.