Kaffka Margit: ZSOLTÁR
itt vonalik a seb vérpirosan, -
Uram, - szerelmed sebzett meg engem.
Látszik sisteregve az égő fekély;
Félelmed villáma átcikázott rajtam.
Trónusod lépcsője akarok lenni,
Mert minden egyéb haszontalan, Úram!
És asztalod kenyere tápláljon engem,
- Itasd lelkem a te szent véred borából.
Testem, mely méltatlan a szenvedésre,
És vérem, amit még nem pazaroltam el.
- A te szent lábaid zsámolyaul.
Vedd homlokom, mely oly könnyen bíborba borult.
- Most az imádság könnyűi oltsák
Két szememet, a tévelygés lidérctűzét.
- Töredelemre intés lesz ezentúl, -
Fogadd ajkaim sok zavart, hazug szavát.
A jóillatok oltárán, - az égő áldozathoz
Használd kezemet, mely adni sohasem tanult.
- Most irgalmadnak hívó szavát várják, -
Ím, vedd lépteimnek táncos, könnyű neszét.
- Most szent töviseid között vonaglik
Szívem, amely eddig forró bűnökre hevült.
Az én vétkeim örvénye beh mély,
Oh irgalom, áldozat Istene, te!
Gonoszságom fertője, mint sötétlik,
És te vagy a bosszú haragos Istene!
És szörnyű az én nagy szorongatásom,
- Szánj engem, - hisz a béke Istene vagy!
Te tudod, hogy a szegények szegénye vagyok,
- Kegyelmet találjak színed előtt Isten!