Kaffka Margit: VALLOMÁS
VALLOMÁS
Habos párnákon vívódik egy asszony.
Szemére halkan, reszketőn suhan
A végső árnyék. Lenn, az ágy fejénél
Virraszt a férfi sápadt komoran.
Szemére halkan, reszketőn suhan
A végső árnyék. Lenn, az ágy fejénél
Virraszt a férfi sápadt komoran.
Már alighogy zihál,
A szívverése halkabb lesz, eláll.
A végső percben megmozdul az ajka,
Vonagló szókban, töredezve, rajta
Egy élet kínja, vádja ott remeg:
"Hazugság volt! Soh'sem szerettelek!
Valaki egyszer szívem összetörte,
Elhagyva, árván jártam a világon.
Te akkor boldogságot kértél tőlem,
Én hittem, hogy a békét megtalálom..."
De ezt a hangot fül nem hallja már,
Hullámot nem ver, visszhangja se kél,
A szók értelme elhal születetlen...
S hűlő kezére ráborul a férj.
A szívverése halkabb lesz, eláll.
A végső percben megmozdul az ajka,
Vonagló szókban, töredezve, rajta
Egy élet kínja, vádja ott remeg:
"Hazugság volt! Soh'sem szerettelek!
Valaki egyszer szívem összetörte,
Elhagyva, árván jártam a világon.
Te akkor boldogságot kértél tőlem,
Én hittem, hogy a békét megtalálom..."
De ezt a hangot fül nem hallja már,
Hullámot nem ver, visszhangja se kél,
A szók értelme elhal születetlen...
S hűlő kezére ráborul a férj.
1904
