Kaffka Margit: ÉLET
ÉLET
Szégyellős halkan, - csitt! - egy-két rügyecske
Pattant ki. Nyurga, fiatal füvek
Reszketve, ámulva még rejtegették
Szerelmüket a naphoz. A folyam
Ezernyi, gyöngyöző habhahotával
Kacagni kezdte őket, egyre jobban,
Friss jégcsillámit törte darabokra
És ingerelte a nagy kőhidat,
Ejh! - - - -
Pattant ki. Nyurga, fiatal füvek
Reszketve, ámulva még rejtegették
Szerelmüket a naphoz. A folyam
Ezernyi, gyöngyöző habhahotával
Kacagni kezdte őket, egyre jobban,
Friss jégcsillámit törte darabokra
És ingerelte a nagy kőhidat,
Ejh! - - - -
| Mint egyébkor, márciusba' épen |
| Bomlott erőik áradása volt, |
| És mint levél nő, balgán, észrevétlen |
| Két ifjú lélek egymáshoz hajolt. |
| Titokban éjek álmát pazarolva, |
| Nappal se mertek még szembe-szembe nézni, |
| ...Mire az első csók megérett volna, |
| Szétfujta bölcsen pár jólelkű néni. |
És jöttek idők és törtettek az évek,
Vad rohanással gázolva, tapodva
Száz ifjú törekvést, dacosat, erőst.
Forralva öngyilkos, aszkéta lázat,
Mely, hogy feledjen, - őrület! - ezer
Idegen célt és idegen ügyet
Melengetett szívén; szolgált, vívott
És kőbe ütközött, hogy vére folyjon.
Ejh! - - - -
Vad rohanással gázolva, tapodva
Száz ifjú törekvést, dacosat, erőst.
Forralva öngyilkos, aszkéta lázat,
Mely, hogy feledjen, - őrület! - ezer
Idegen célt és idegen ügyet
Melengetett szívén; szolgált, vívott
És kőbe ütközött, hogy vére folyjon.
Ejh! - - - -
| Év azóta sok zuhant a másra, |
| Mint fejszeütés a másik ütésre. |
| Fagy nélkül is lehullanék virága |
| A fának, bárha szélvihar se érje. |
| Távol, külön. A hír, felőlük szálló |
| Hozzá, hogy csendben társat is találtak, |
| Pár koldusálom ép valóra váló, |
| S egy alkonyatban újra szemben álltak. |
Oh, azt a percet, rémülten iramlót,
Miért, hogy rabbá tenni, láncraverve
Is marasztani nem lehet az álmot,
Hogy egyszer szégyellős-halkan, kipattant
Két rügy, s az áradó hab hahotázott.
És visszahívni mind a bennfeledt,
Halvaszületett, megszakadt sóhajtást,
S a szót, mely egyszer kell, hogy szívet érjen!
Ejh! - - - -
Miért, hogy rabbá tenni, láncraverve
Is marasztani nem lehet az álmot,
Hogy egyszer szégyellős-halkan, kipattant
Két rügy, s az áradó hab hahotázott.
És visszahívni mind a bennfeledt,
Halvaszületett, megszakadt sóhajtást,
S a szót, mely egyszer kell, hogy szívet érjen!
Ejh! - - - -
| Már tudom. Vasúton voltak épen, |
| Tört, kúsza zajban, csüggedt unalomba, |
| Az egyik járt késő siker jegyében, |
| A másikat hajszolta gyermek gondja, |
| És az a perc? - Igen! Csak addig tartott, |
| Amíg tagolva zökken a kerék, |
| Meg se halványított két fáradt arcot, |
| Aztán - a vonat száguldott odébb. |
1905
