Kaffka Margit: EGY RÉGI NAPLÓSKÖNYV UTOLSÓ OLDALA
"Jaj, sietni kell most, utamat vállalni,
Mozgókép-mozgalmat sorsomba vetítni,
Gázlóim gázolni, sűrűim felverni,
Szívemet göngyölni idegen szívekbe!"
Minden tüskebokrot rengetegnek néztem,
Útszéli pocsolyát gázlóként gázoltam,
Minden jött-ment szívet szívemre kötöttem,
Jött egy rossz szerelem: végzetemnek mondtam.
Mint érett gyümölcsről magburka leválik;
Mi lehet még hátra, mit kell még akarnom?
...Talán ezentúl már várás nélkül várok,
Lusta alázattal sorsomnak juházva?
Ezt: "Be jó hogy jöttél! Jaj, ne késsél másszor!
Látod, boldog vagyok!" Ilyet sohse mondtam!
Ilyen szent egyszerűt, ilyen szép biztosat.
Most jut eszembe, hogy sohse voltam boldog!
Szép tükröző látás, szent dilettáns élmény,
(...Hisz néha már tudok örülni egy tájnak...)
Néha így álmodom: vállamra valaki
Hátmegül, vigyázva meleg kendőt dobna,
S lábujjhegyen, mint jött, szépen továbbmenne; -
Építő, szépítő, enyhes jó szerelem.
(...Csak úgy venném, ahogy örülök egy tájnak;)
Bizonyos, hogy nem lesz; kicsit tán mindegy is;
Talán azért szabad boldogságnak hívni.