Katona József: Gyermekkor
Gyermekkor
Hív emléke a Természet
élő keblén elenyészett
Mivolt első virányának!
mellyel egyjütt elmúlának
te, egyjetlen, mellyet semmi
volt-lesz Hatalomszó nemi
ki nem írtnak. valamíg az
eltűnt Örömöknek igaz
Te, a vak Reménnyel rokon
érzéssel, a sírdombokon
mint az árnyék múlatsz - neked
múlt és jövő egybereked,
oh, jőjj vissza bús hangjára
nyögésemnek, e határra,
melly az elhervadt kellemek
képeit kereső szemek
Boldog Kor! mellyben az élet
élt, s nem tudta azt, mivé lett,
midőn a sors ítélete
örömöt-élővé tette -
szabadon lepkedett széjjel,
napot álmodozott éjjel,
egy arasztnyi volt világa,
mégis tündérvárba hága
A Kelet örömöt, szinte
mint az Alkony, egyképp hinte,
egy nádló, pajtás, egy alma
egész vagyona, s hatalma
Csak gondatlan andal volt a
gondolkozás egész volta -
egy könnyű könnycsepp ragyogott
szemében, ha tán elrogyott
Úgy játszodott elméjével
az Öröm, mint lepkéjével
ő maga - könnyű fonálon
eresztvén el a fűszálon -
s ha majd ümmögni a béka
elkezdvén, hosszú árnyéka
mellett egy porvárban bőgve
a Csorda kolomppal jöve;
egy darab a haldokoló
vidéken végig a Folyó
tetejéig elpirított -
könnyű sohajjal hagyított
a Denevér repkedése
közt is (mintha várna) kése,
s a zokogó Toronyóra
ütvén, majd takarodóra
akkor is még a ház sarkán
megállván, mosolyg, a tarkán
setétedő felyhők alatt
mint fütykéli a vég-dallat
elmaradt párját szerető
esdekléssel nézegető
Madárka - a setét völgyön
csacsogó terebély tölgyön
Hogyan egy Lány a Tó mellett
telepedvén a kedvellett
mosásra választott gyepre,
ott a másnapi Ünnepre
a körűle szánakodó
hanggal nedvért rimánkodó
szúnyogsereg csapódozott
feléje a sűrű bozót
Végre eltűnt minden - alom
közé rogyott a szorgalom -
elaludt a varázs, s bele
az ifjú-álom kedvele;
midőn a csalófény benne
elenyészvén, felserkene
az Ifjú Férjfiúságra
(mutatván a valóságra:
Hol a Ded örömit hivé
csak andalító képivé
leve a Jelenvalónak -
csak visszhangja a Hangzónak -
Eltűnt! eltűnt bájod ekkor,
eltűnt, te édes Gyermekkor!
alig maradt voltod éke
betegen sajgó emléke:
Kerestem azt ott, hol Éltem
örömeit így eléltem
alig tizenötöd éve -
az Eget s Napot kivéve
A Tó elmúlt, hol estenden
a Leány ült; azon renden
egy kis Külső-város kele,
s a kiírtott Bozót helye
Kidölt a Tölgy, mellyen vára
a kis madár kis párjára;
Est-játékim tündér-vára
porban húzott grádicsára
Azon két kicsiny csemete,
mellyet kis kezem ültete,
mint két nagy fa a zivatar
ellen oltalmazva takar
élő keblén elenyészett
Mivolt első virányának!
mellyel egyjütt elmúlának
| édességi emlődnek - |
volt-lesz Hatalomszó nemi
ki nem írtnak. valamíg az
eltűnt Örömöknek igaz
| fájdalmain vergődnek! |
érzéssel, a sírdombokon
mint az árnyék múlatsz - neked
múlt és jövő egybereked,
| s a Holtak szava hallik: |
nyögésemnek, e határra,
melly az elhervadt kellemek
képeit kereső szemek
| előtt gyengén hajnallik! |
élt, s nem tudta azt, mivé lett,
midőn a sors ítélete
örömöt-élővé tette -
| s hogy rajta még fordítson: |
napot álmodozott éjjel,
egy arasztnyi volt világa,
mégis tündérvárba hága
| porban húzott grádicson. |
mint az Alkony, egyképp hinte,
egy nádló, pajtás, egy alma
egész vagyona, s hatalma
| már új diszbe öltözött. |
gondolkozás egész volta -
egy könnyű könnycsepp ragyogott
szemében, ha tán elrogyott
| Vére sírba költözött. |
az Öröm, mint lepkéjével
ő maga - könnyű fonálon
eresztvén el a fűszálon -
| örűlt rabjának a rab; |
elkezdvén, hosszú árnyéka
mellett egy porvárban bőgve
a Csorda kolomppal jöve;
| s a Napbol még egy darab, |
vidéken végig a Folyó
tetejéig elpirított -
könnyű sohajjal hagyított
| mindent el - eltűnt a rang; |
közt is (mintha várna) kése,
s a zokogó Toronyóra
ütvén, majd takarodóra
| szólt az estveli harang - |
megállván, mosolyg, a tarkán
setétedő felyhők alatt
mint fütykéli a vég-dallat
| egy aludni készülő, |
esdekléssel nézegető
Madárka - a setét völgyön
csacsogó terebély tölgyön
| vetett fészkén hogy ül ő. |
telepedvén a kedvellett
mosásra választott gyepre,
ott a másnapi Ünnepre
| fűsűlé hosszú haját; |
hanggal nedvért rimánkodó
szúnyogsereg csapódozott
feléje a sűrű bozót
| közűl, enyhítni baját. |
közé rogyott a szorgalom -
elaludt a varázs, s bele
az ifjú-álom kedvele;
| eltűnt majd ez álom is, |
elenyészvén, felserkene
az Ifjú Férjfiúságra
(mutatván a valóságra:
| miként volt minden hamis). |
csak andalító képivé
leve a Jelenvalónak -
csak visszhangja a Hangzónak -
| egyj kétséges Képezet! |
eltűnt, te édes Gyermekkor!
alig maradt voltod éke
betegen sajgó emléke:
| az idő befedezett. |
örömeit így eléltem
alig tizenötöd éve -
az Eget s Napot kivéve
| majd minden esmeretlen. |
a Leány ült; azon renden
egy kis Külső-város kele,
s a kiírtott Bozót helye
| szép sík: nekem kietlen!!! |
a kis madár kis párjára;
Est-játékim tündér-vára
porban húzott grádicsára
| töltött Útca hányatott. |
mellyet kis kezem ültete,
mint két nagy fa a zivatar
ellen oltalmazva takar
| Ház mohos héjazatot. |
