Kazinczy Ferenc: A TANÍTVÁNY.
Szűle egy gyenge leány engemet ott, hol a
Szirt forrása magasról |
Tajtékozva szökell alá, |
Elhintette tüzes csókjaival, s Te, mond -
Serdülj, s a miket itt látsz, |
Zengd majd lantom idegjein. |
Lebbent nyögve felém, s elfödöze a tavasz
Ifjú lombjai közzé, |
S mézzel tömte meg ajkamat. |
Aggott tölgyek alatt görbe futást veszen,
A mit szirtpatakomnak |
Vad zajgásiban hallanom |
Már-már zengi dalom; honnomat egykor és
Lelkes nagy fiait; most |
Még csak gyenge szerelmeket, |
Lobbant lángom elől kertje homályiba,
S ott, a csintalan! önkényt |
Hull keblembe, de fut megint. |