Kisfaludy Károly: Éjjeli menyekző.

Teljes szövegű keresés

Éjjeli menyekző.
 
"Megállj, fiam, megállj! legyen elég
Mai utunk, ugy is barnúl az ég,
S mindenfelől felhő tornyosodik,
Itt egy hajlék! ide szállhatunk,
S míg a kelő vihar mordonkodik,
Mi addig békében nyughatunk:
Mert a sötétségben,
E nagy sürűségben
Könnyen elbódulhatunk."
 
"Mit nekem itt? nem mulatok, atyám!
Édes öröm vár az éjjel még rám
Egy kegyes szépnek forró kebelén,
Kinek lángot gyujték szivében:
Hozzá, a kedveshez sietek én,
Vígan kéjelgni bájkörében,
S uj lángra hevűlni.
Váltig elmerűlni
Kényei özönében."
 
"Hallod, fiam, a szél ordítását,
A tolongó zivatar zúgását?
Mindjárt reánk szakad! még van idő,
Térj vissza! vad bátorságodat
Bú fogja érni: oltsd el emésztő
Zabolátlan indúlatodat!
Végy erőt sziveden,
Buja szerelmeden,
Hadd el bűnös czélodat!"
 
"Nem atyám! míg bennem a lélek él,
Nem rettent el semmiféle veszély;
Megyek, habár a vihar eltemet,
Habár enmagam károsítom:
Ez éjjel még gyönyörű hívemet
Dagadó szivemhez szorítom.
Zúgjanak a szelek,
Nem gondolok velek,
Szándékom nem másítom."
 
"Hallod fiam, a sziklák ropognak,
A zápor hullámi mint locsognak,
Elhúnyt az égi fény, a villám nyújt
Csak világot sárga tüzével,
Csattogva hull, s hegyekbe, fákba sújt,
Földrázó rettentő dölyfével!
Oh mért nem mulattál,
Vesztedbe indúltál:
Higy nekem, ez nem jó jel."
 
"S habár eged még inkább morogna,
Villámival kürűlem harczolna,
Nem hagynám el édesded czélomat;
Ezen sziv nem ismer félelmet.
Vigan, atyám! fogadd el karomat,
Jer s ne oltsd e tűzszenvedelmet!
Nem messze vagyon már
Azon óhajtott vár,
Hol adnak s vesznek szerelmet."
 
"Mi az, fiam, mi ott oly magosan
A hegytetőn áll, s oly magányosan
Fenyűk közűl az ég felé mereng?
Mély borzanást tenyészt látása,
Vég enyészetet hirdetve körülzeng
A halálmadár kiáltása!
Fiam, igen félek,
Hogy az nem jó lélek,
Hanem gonosz lakása!"
 
"Félénk öreg! légy egyszer nyugodtan,
Csak egy puszta kápolna áll ottan,
Hol szép hívem reám várni szokott,
Midőn őt látogatni jöttem.
Nekem drága és jeles hely, mert ott
Sok édes perczeket töltöttem,
Midőn elvonulva
Szív szívhez hajulva
Kedvesem ölelgettem."
 
"Az óra éjfélt üt! Fiam állj meg:
Nézd csak, minő fejér árnyék lebeg
A bérczeken! szememmel látszik -
El-eltünik s megint közelget;
Hol inteni, hol fenyegetni látszik,
S égő szövétneket emelget.
Az egész kápolna,
Mintha tűzben volna,
Reánk halvány sugárt vet."
 
"Hah, atyám! ő az, a rég szeretett!
Im mely híven elémbe sietett,
És elhagyá puha nyoszolyáját!
Érettem a szabadban mulat,
Itt virrasztja a lelkek óráját,
Felkölté a belső szorulat.
Atyám! maradj magad,
Engem hozzá ragad
Egy hatalmas indulat!"
 
"Fiam! ne menj, hallgasd bús atyádat,
Még lesz idő ölelni mátkádat.
Oh ne szaladj bizonyos vesztedbe,
Mert ama csalóka kisértet
Örök kárt tesz ártatlan szivedbe',
S letöri virágzó létedet.
Maradj, fiam, maradj!
Kétségben itt ne hagyj!
Szabadítsd meg lelkedet."
 
De az ifju tüzes indulatját
Követvén, elhagyja kérő atyját,
Egyedül csak váró mátkájához
Száguldva lépésit sietteti;
És mentől közelebb jön czéljához,
Erejét annál jobban készteti.
Végre vad mozgással
S örömkiáltással
Magát karjába veti.
 
És háborgó szívének hevében
Bűnös kivánat égvén mellében,
Kénybe elmerülve, tüzesen
Üdvezli s öleli mátkáját,
S tele kivánattal, édesen
Csókokkal födözi arczáját.
A mátka hallgatva
Magát odaadva
Még neveli vad lángját.
 
És hogy egyszer meghűlt meleg vére,
Minekután kedvesét kényére
Ölelte - kifejtőzik karjából;
S felmegy a puszta kápolnába,
Mely ékesen sok ezer fáklyától
Tündöklik ünnepi pompába';
S énekzaj, dobzódás,
Táncz, lárma s riadás
Hallék romladékába'.
 
"Szép mátkám, szólj! minő mulatságra
Jövünk oda a magányosságra?"
"Ott vannak a hivatalosok
Egy holt s élő menyekzőjére:
Ott vigadnak a lakodalmasok
E ritka párnak örömére.
Szép ifju! siessünk
Hogy oda érhessünk
A boldogok helyére."
 
"Rajta, vendégeim! mulassatok,
Jelen nagymesterünk, vigadjatok!
Míg a végzés sírunkat bezárja
S visszahajt a kakas szólása,
Addig kiki holti tánczát járja,
S az égnek rezgő harsogása,
A földet rengesse,
S az eget keresse:
Ugy a lelkek szokása,"
 
*
 
A lelkek élete.
 
"Mély gödörben eltemetve
Por fedi csontjainkat,
Míg az éjfél új életre
Feloldja lánczainkat;
S míg az élő álomba dől,
Kizúdulva üreginkből
A föld szinén tévelygünk;
S homályos dalt zengve,
Sírok körül lengve
A sötétben enyelgünk.
 
Temetőkben forgó szélként
Tartjuk víg tánczainkat;
Fél az utas, midőn hallja
Recsegő tagjainkat,
S beterítve lepedőkkel
Völgyeken le s hegyeken fel
Szirtről szirtre lépdezünk;
S a tenger habjain,
Felhők hullámain
Zajogva örvendezünk.
 
Nevetve a föld fiait
Kik ébren tépelődnek.
S hiú gőggel, ezer bajjal
A világgal vesződnek:
Az eszmélőt kis mécsétől,
A fösvényt rejtett kincsétől
Elrezzenti játékunk;
Az öröm szépére,
Szerelem ölére
Halálszint von árnyékunk.
 
*
 
Igy zeng a menyekzősök rémdalja,
Az ifju azt borzadozva hallja;
De a mátka őket karon fogva
A vendégek sorjába vezeti,
És a csodálkozót mosolyogva
Nyájasan a tánczhoz készteti;
És vele sebesen
Csak ketten, kedvesen,
A rendeket követi.
 
És hogy az ifju már elfáradott.
S rég bedőlt oltáron nyúgodott,
Egyszerre a kápolna körében
Halotti csendesség támadott.
Csak a mátka, egy pohár kezében,
Az ifjuhoz fordul s így szólott:
"Kedves! igyál ebből
Az élet kelyhéből,
A melyet sorsod adott."
 
És ő a kelyhet kezébe veszi,
Már irtózva ajakához teszi -
Már-már iszik - hogy kivülről atyja
Kérő szava: "Fiam, ne igyál!"
Az ifjunak füleit meghatja.
Megdermedve s kétségben ott áll,
Nem tudván, mit tégyen,
Hogy kimentve légyen
A megbántott atyjánál.
 
Hasztalan! a szép hizelkedése
Többet nyoma, mint atyja kérése,
S az ifju a kelyhet kiüríti
A vendégek egészségére:
De a tűzital őt megszédíti,
S oda dől az oltár szélére;
Mátkáját kiáltja,
És gyürűjét váltja
A menyekező jelére.
 
És azonnal az óra egyet üt,
És mindjárt sötétség lesz mindenütt;
A táncz zaja s dobzódás megszűnik,
Az egész kápolna megrendül,
A társaság egyszerre eltűnik,
S csörögve egy csonthalomba dűl;
Végtére békesség,
Halotti csendesség
Uralkodik egyedül.
 
Ott az ifju szörnyü ijedtségben
Maga lévén a nagy sötétségben;
Búbánat szorulván keblébe,
Lappnagva keresi mátkáját,
Végre lelke kínos kétségében
Átkozza létének óráját,
Élve eltemetve,
Keresi reszketve,
A kápolna ajtaját.
 
S a csontpályán egy gödörbe lépe -
S előtte áll kedvesének képe:
"Te vagy, drága? oh mint kerestelek
Itt a gonoszok lakásába';
Jőj, hogy többé el ne veszesselek,
Csak gyorsan férjed hő karjába!
Szép mátka! siessünk,
Hogy innen mehessünk
Fel atyádnak várába."
 
De a mátka hosszan sóhajtozva,
És előtte csontvázzá változva
Az ifjuhoz így szól fel sirjából:
"Ifju! kit keresél, hamuvá vált,
Szülői átkával a sírba szállt;
Megfosztva a lelkek nyugalmától,
Erőszakos halált szenvedett.
Számkivetve a jóknak sorából
Eldúlva tovább nem élhetett,
S szilaj kétségébe'
Tőrt ütvén mellébe
Önnön gyilkosává lett.
 
S te, ki hűtelenül feláldoztad,
S indulatoddal vesztét okoztad,
Itt mátkád menyekzős nyoszolyája,
Minden kivánatja szivednek!
Itt végződik létednek pályája:
Szép ifju! vége életednek!
Az ur, a hatalmas
Legyen hát irgalmas
Szegény bűnös lelkednek."

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages







Arcanum Újságok

Arcanum Újságok
Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem