Kisfaludy Sándor: TÁTIKA. | Verstár - ötven költő összes verse

TÁTIKA.

Come il gelo a le piante, a i fior l'arsura,
La grandine a le spiche, a i semi il verme,
La retl a i cervi ed a gli augelli il visco,
Cosi nemico a l'huomo fu sempre Amore.
E chi foco chiamollo, intese molto
La sua natura perfida, e malvagia.

Guarini.

Négy fal közé zárt a télnek

Szele, hava, hidege:

Kedvelt, tisztelt barátom, Nagy!

Im! halljad, egy agg rege:

Tátika - - most csak omladék,

S vércse-lakta váráról,

S két fiatal magyar szívnek

Szerencsétlen sorsáról.

Héj barátom! akkor is volt,

Valamint most, rossz ember,

Embertársa lehelletét

Irigylő és dúló szer;

Ember, kinek szíve okol,

Nyelve éles, tüzes kés,

Vére méreg, lelke ördög,

Mindenütt túr, ás és vés;

Ki mérgével felzavarja

A boldogság forrásit

A vad átkokká változtatja

A jó Isten áldásit:

Maszlagokká a rózsákat

Igy teszi a mérges pók;

Halállá az édes álmat

Igy teszik a skorpiók.

Első ének.

1.
Késő ősz volt, Márton napja,

Egy szomorú őszi nap;

Hamvas felhők között bujkált

A melegét vesztett nap:

Szomorú volt a természet,

Barna a letarolt föld;

Csak a mezőn volt remény-szín,

Csak a vetés volt még zöld.

2.
A Bakonynak rengetege, -

Tenger erdő s végtelen,

Komor barna hullámokban

Fekvék helyén dísztelen:

Az ősz száraz lehellete

Megfosztotta a fákat

A levéltől, s eledeltől

A ménest és gulyákat.

3.
Tátika, mint egy korona

Feltéve a tetőre,

Büszkén állott s nézett alá

A földre és időre:

Változott ez évek óta

Körülötte, alatta;

De a várnak nem árthatott,

A tatár sem bánthatta.

4.
Szánthó Gáspárnak özvegye volt,

Ki a várban parancsolt,

S Hermán deák, a ki abban

Ügyész, gazda - minden volt;

Czudar Judith, a szép özvegy,

Ezen nap nem volt otthon;

Deákjával Hagymásynál

Vígadozott Szent-Gróthon.

5.
Vendégség volt Hagymásynál,

Kinek nagy volt értéke;

Öszvegyűle ekkor nála

Szala egész vidéke.

Oda méne az özvegy is,

Azt gondolván magába',

Hogy megkerít tán valakit

Megúnt özvegy ágyába.

6.
Manczi volt csak maga otthon,

Gáspár lelkes magzatja,

Első kedves felesége

Képe, szíve, rajzatja;

Remekje a természetnek,

Szíve-, lelke- s testében,

S örököse jó atyjának

Jószáginak felében.

7.
Mert vala még egy öcscse is,

Fia mostohájának,

Ki másik fél-örököse

Vala Gáspár javának;

Hajh! de egy mákszemmel sem bírt

Magyar emberségéből,

Korcs volt, szóval: az anyjának

Hermánt öleléséből.

8.
A szép Manczi volt csak otthon, -

S fekete gyász éltében

Ablakára könyökölve,

Feje a jobb kezében,

Szem-meredve néz vala le

A világba s időbe,

A múltba és jövendőbe:

És a jelenlevőbe:

9.
A sors dúló fergetege

Legmérgesebb dühébe'

Ment el virág-élte felett

S mordúl csapott szívébe:

Mint a féreg a bimbóban,

Úgy ült s rágott keblében

Két szomorú emlékezet -

S hervadt virág-évében:

10.
Valóban bal történetek!

Egyike is nyomhatta

Annyira, hogy gyenge szíve

Elszakúljon alatta;

Együtt pedig ily esetek

Oly terhek a szíveken,

Hogy sem az ész, sem az idő

Nem segíthet ezeken:

11.
Épen ma két esztendeje,

Hogy a dicső öreget,

Ki éltében gyakran vive

A törökre sereget,

Édes atyját, anyja mellé

Letevék a kriptába;

S ő itt maradt, - a halálnál

Rosszabb sorsnak markába'.

12.
Borzadozva látta most is,

- Hogy rángatta idegét -

Szürke s fejér barátoknak

És papoknak seregét;

Borzadozva hallá zengni

Búcsúztató énekét,

És zokogni a sziveket,

Ifjakét és vénekét.

13.
«Mért, óh mért, óh édes nemzőm!»

(Igy sohajtott magába')

«Mért nem vittél el magaddal

A nyúgalom karjába! -

Mért nem vittél el magaddal

E veszélyes szélvészből,

Hol, ha rá kél, nem jön segéd,

Sem szívből, hajh, sem észből!

14.
A nyomorúlt emberi szív,

Ki mindenre megindúl,

Csak, ha egyszer verni megszűnt -

A mély setét síron túl,

Ott nyugszik meg, - ott nem érez,

Ott nem gyűlöl, nem szeret: -

Jöjj, óh halál, jöjj kaszáddal,

Mely mindennek véget vet!»

15.
S épen ma két esztendeje,

Hogy a sírnak felette,

Mely atyját és jó napjait

Örök éjbe temette,

Egy rózsa-szín remény-virág

Látszott nyílni szívének,

Mely egy egész édent igért

Hátralévő éltének.

16.
Tudniillik: Rezy Sándort, -

A ki gyermekkorában

Játszó társa vala néki,

Kedvelt szomszédságában, -

Ott látta meg legelőször

Már legénynyé váltában,

A halotti vendégek közt, -

Édes atyja torában.

17.
Rezy Bálint fia volt ez,

Egyetlenegy magzatja,

És e híres nemzetségnek

Legutolsó fajzatja.

Szánthó s Rezy jó szomszédok

S jó barátok voltanak,

Mind a kettő nagy hazafi, -

Egymás után haltanak.

18.
Sándor úrfi akkor jött meg

A töröknek nyakáról;

Egész Buda róla szólott

És nyert borostyánjáról:

Galambosnál volt ő egyik,

Ki a török markából

Zsigmond királyt megmentette

Szégyen-halál torkából.

19.
És azóta Zsigmond király

Becsülte őt s szerette,

S mint élete megmentőjét

Kegyelmekkel illette.

Látta őt a királyné is,

Ama híres Borbála,

S szeme benne egy Apollót

S egy Herkulest talála.

20.
Szép asszony volt a királyné,

De gonosz és fajtalan;

Teste kényit töltögetni, -

Ez volt dolga úntalan.

Vajh! mért kellett ez ifjúra

Buja szemét vetnie!

Vajh! mért kellett ez ifjúnak

Buja szembe tűnnie!

21.
Valamikor még a pokol

Egy férfiat megfogott,

Egy szép, elmés, buja asszony,

S nem ördög volt eszköz ott:

Mert befonja hálójába

A fiatal szíveket

A bujaság, ha kellemes,

Mint a pók a legyeket.

22.
Az ily asszony (mért van ilyen!)

A legnagyobb szörnyeteg:

Medvék között, hol legsürűbb,

Legvadabb a rengeteg,

Nem veszthetsz oly drága kincset,

Mint a melyet ez kicsal,

Óh férfi-sziv, életedből

Szédítő bűbájival!

23.
Sándor s Manczi, gyermekek még,

Már egymáshoz hajlának,

S gyermekszívek érzeményi

Szépen öszvehangzának.

Szerették már akkor egymást,

Minekelőtt kifejlett

Valóságok a bimbóból,

S az legény, - ez leány lett.

24.
De meglátván mostan egymást

Az életnek nyíltában,

A szív s lélek viráginak

Fejledező korában:

Midőn a szív kívánati

Az ifjúság keblében

Ébredeznek, gyúladoznak

A szerelem évében: -

25.
Látván Sándor a szép szűzet

Pompájában testének,

Lelke szelíd felségében,

S jóságában szívének;

Látván Manczi a szép legényt

Magyar lelkességében,

A jó embert, deli vitézt

Erejében, tüzében:

26.
Világos lőn lelkeikben,

S keblek mélyen érzette,

Hogy a két szív, két valóság

Egymást igen szerette:

S minden a nagy természetben

Fennen hangzá nékiek,

Hogy egymással öszveillők,

S egy párrá kell lenniek.

27.
S Gáspár hideg tetemének,

És sírjának felette,

Zokogva még, a két jó szív

Már egymást eljegyzette:

Ezen élet tengerében

Öszvefogva evezni:

A sors mérgét és kegyelmét

Ketté osztva érezni.

28.
A boldogúlt két öreg is,

Hogy szívek még dobogott,

És az arany billikomban

Ó somlai csillogott,

Öszveülvén s öszvehordván

Harczaik egy rakásra, -

Könny gördűlve agg szemekből,

Igy köszöntek egymásra:

29.
«Adja Isten, hogy a magyart

A fél világ uralja! -

S vérrel szerzett szabadsága

Soha kárát ne vallja!

Adja Isten, barátságunk

Halálunkig állhasson, -

S reménynyel tölt gyermekinkből

Egy boldog pár válhasson!»

30.
De Sándor, kit Borbálának

Vétkes unszolására

Zsigmond király magához hítt, -

Önnön gyalázatjára, -

Sándor, kinek a dicsőség,

Tábor és harcz kedves lett,

Kis időre (mint reménylé)

Kedvesétől búcsút vett.

31.
Sándor! Sándor! mit miveltél?

Ide hagytad mátkádat!

Jaj jaj néked! - nem ismérted

Kígyót rejtő pályádat!

Elment, hajh! és midőn a szűz

Várva várta ölébe,

Sándor helyett egy levélben

E mennykő jött kezébe:

32.
«Vannak olyan perczenetek

Az embernek éltében,

A melyekben setét lészen

Fejében és szívében;

S a múlt idő örömei

Mind a földhez sujtatnak,

S a jövendő reményei

Mind a porba tipratnak:

33.
Hogy átkozza születését,

Átkozza az életet; -

Néha maga, néha a sors

Hozza a balesetet! -

Vannak ilyen perczenetek!

Boldog, a kit kedvelvén

Az ég, megment ilyenektől:

Boldogtalan vagyok én!

34.
Alig valék még kezdetén

Veszedelmes pályámnak,

S egy szörnyeteg, királynéja

Hajh! szánandó hazámnak,

Tőrt vetett ki, milyent eddig

Ártatlan nem ismértem,

S fogva valék, elkábúlt én,

Mire magamhoz tértem!

35.
Nem volt benne irgalmasság

A vad istentelenben;

Úgy tett vélem, együgyűvel,

Mint a kígyó édenben!

Buja vérré varázsolta

Szűzességét keblemnek,

S elütötte életemről

Idvességét szívemnek!

36.
Virtus! virtus! imádtalak,

A mióta érzettem,

Hogy mennyei rokonság vagy,

S ösvényedet követtem;

Nem szántszándék, nem természet: -

Sorsom ragadt magával,

Kivül belől ostromolván,

Elrántott bal karjával.

37.
Akár tudnám jó szívednek

Még megnyerni kegyelmét;

Akár soha sem bocsátnád

Szíved szörnyű sérelmét; -

Igy is, úgy is szerencsétlen,

Visszaadom szavadat:

Add egy másnak, érdemesbnek,

Malaszttal tólt magadat!

38.
Akkor, ha majd látni fogod

Egy szerencsésb öléből,

Ki szívedre méltóbb vala,

Boldogságod kebléből:

Mily hóhérom lesz a vétek,

Melyet, hajh, elkövettem!

Hogy, nyomorúlt! bár vétettem,

Mégis híven szerettem; -

39.
Ha hallani s látni fogod,

Vétkem kínos bánatja

Keblem miként gyötri, marja,

Furdalja és szaggatja;

Elmém minden gondolatja,

Minden csepp vér eremben

Mint lesz ostor, gyilkos, ördög

Szerencsétlen éltemben; -

40.
Miként nem fog melegítni

Semmi remény sugára;

Miként nem lesz kebelemben

A pokolnak határa: -

Akkor, óh megbántott angyal!

Ha így leszek feldúlva,

Szánj meg akkor és bocsáss meg!

Meg lészsz rajtam boszúlva.

41.
Ha szívem majd kínjaiban

Vérzik, habzik, csikorog;

De, hogy sorsát megérdemlé,

A bűnös még sem morog; -

Ha életem gyökerei

Mind el lesznek már éve:

De bűs lelkem csontházából

Még sem lesz még kivéve; -

42.
Ha a halált imádom majd,

Hogy szánjon meg s vigyen el; -

De nem szán meg, de nem visz el,

S minden hajnal élve lel:

Akkor, óh megbántott angyal!

Ha így leszek feldúlva, -

Szánj meg akkor, kárhozottat!

Meg lészsz rajtam boszúlva.»

43.
Ki először a szerelmet

Tűznek, lángnak nevezte,

Veszedelmes természetét

Jól ismérte, érezte,

A szív legszebb állapotja

Szűzessége, hívsége;

E mulandó emberlétnek

Ez mennyei vérsége.

44.
De semmi sincs hatalmában

Az embernek egészen;

Idő, hely és környűlállás

Könnyen fordítást tészen;

A felhő, mely reggelenként

Szép bíborral van festve,

Benn rejti már a villámot,

Mely öldököl majd estve.

45.
A szerelem kezében van

Sorsunk kulcsa e földön,

S véle mennyet vagy poklot nyit -

Kinek milyen sorsa lőn:

Az idvesség kelyhét tartja

S nyújtja nekünk jobbjával,

Mérget nyújt és kárhozatot

Veszedelmes baljával.

46.
A bujaság poharában

A felső hab édes méz,

S ennél fogva ingerelvén,

Hozzá kap az ember-kéz.

De, hajh! édes csak habja volt,

Már keserű az ital,

És sepreje epe s méreg, -

Melytől a szív kínt s jajt vall.

47.
Szörnyű csapás volt ez Manczi

Érzékeny szűz szívének,

Mint a villám, szörnyen csapott

Gyökerébe éltének.

E két súlyos csapás mellé

Több bajok is jövének:

Az özvegy és egész háza

Szegény ellen törének.

48.
A rossz asszony irígylette

A szűznek sok kellemét,

Dicsőített hírét, nevét,

Virtusát és érdemét:

Irígylette az atyjáról

Rá maradott értékét,

S becsületét rágalmazva

Járta Szala vidékét.

49.
Látván, milyen bálványa ez

Minden férfi szívének;

Mint szeretik őt az ifjak,

Mint tisztelik a vének!

S mennél inkább kisebbíti,

Annál nagyobb nevében, -

Dúlt, fúlt s epét s mérget forralt

Hyénai mellében.

50.
Hermán deák, a cseh pribék,

Az özvegyhez kötözte

Ravasz róka-indúlatit,

S Manczit szint' úgy üldözte;

Sőt ha mérget látott forrni

Asszonyának szívében,

Ő még jobban keverte azt

Egy reménynek fejében.

51.
S a dolog már annyira kelt,

Hogy Szánthónak leánya,

A szép, jó és gazdag Manczi,

Ezer szívnek bálványa;

Kiért anny'an vetélkedtek

A szittyai hazában,

Szinte immár szolgáló lett

Önnönmaga házában.

52.
Valóban bal történetek

Egy angyalnak éltében!

Ablakára könyökölve,

Feje a jobb kezében,

Szem-meredve néz vala le

A világba s időbe,

A múltba és jövendőbe,

És a jelenlévőbe:

53.
Setét köddel, könnyesővel

Szívét mordúl vonta bé

A szerelem fergetege,

S napfényt nem várt már többé.

Szerelmének rózsanapja,

Melynek az ő hajnala

Annyi szépet s jót igére, -

Örökre leszáll vala.

54.
Oda lett az örömfészek,

Melyet képző fejében

A jövendő pókhálóján,

Hajh! de a sors mérgében,

Ezer édes reményekből

Rakott vala szívének, -

És az élet terhére volt

Lelkének és testének.

55.
Ezen élet szélvésziben

Egyedűl, elhagyatva

Érzé magát, és nyúgalmát

Fenékből felforgatva;

S lelke minden tehetségi

S erei megakadtak,

S élte minden fonalai

Fájva ketté szakadtak,

56.
A szív első szerelmében

Ily rútúl megcsalódni;

A szív első lángjainak

Imígy visszacsapódni;

S ezen visszacsapott lángnak

El nem tudni oltódni, -

Ily sorssal, egy gyenge szűznek,

Kín lehetett vívódni.

57.
Imígy hervad keservében,

Mert a sors letiporta,

Ostromolva ezer felől,

A szűz virtus gyakorta;

Könnyekben és fájdalmakban

Húzza vonja életét:

Bú-köd fedi minden napja

Keletét és esetét; -

58.
Midőn nyílván és kevélyen

Tömjénekkel füstölve,

A gonoszság és bujaság

Jónak, szűznek kürtölve,

Örömektől környűlvéve

Jár s űl egész éltében, -

S a virtust még kaczagja is

A szerencse ölében.

59.
Sokat szenvedt szegény Manczi,

Szegény Sándor még többet:

Mert, sorsát megérdemleni,

Az inségbe nagy súlyt vet.

A virtusnak tűz-próbája

A szív meggyúlt szerelme.

Az az erős, kinek ebben

Nem történik sérelme.

60.
Rezy Sándor, ki csak nem rég,

Még ártatlan korában

Törökdúló oroszlán volt

A vérengző csatában;

Kinek tüzes tekintete

A sorssal bajt-víhatni

Látszott, s erős ércz-termete

Éveket kiállhatni;

61.
Megestén eliszonyodva,

Kiforgatva magából,

Mint az ebtől üldözött vad,

Haza szökött Budából;

S kerűlvén a napvilágot,

Vagy megvonúlt várában,

Vagy Káinként bujdos vala

A Bakonynak vadjában.

62.
A hol ember soha sem járt,

A mély setét völgyekben,

Hol a tölgyek vén odvában

És a kőszirt-üregben

Görhes baglyok s denevérek

Laktak s éhhel vesztenek,

És a sovány moha közűl

Száraz gyíkok néztenek;

63.
Ottan járt ő, mint a lélek,

Csak csont és bőr az ifjú,

Ki ízmos volt, mint Herkules,

De kit megett már a bú,

Ha a vadász meglátta őt,

Keresztet hányt magára

S hajborzadva fordúlt vissza

S nézett a hív kutyára.

64.
Ott csapongott - a múlt idő

És jövendő fejében;

A gyötrelem s törödelem

Vétkét bánó szívében.

Tövisektől megszaggatva

Vérébe' és fagyába',

Éjfél után tére vissza

Gyakran néma várába.

65.
Haszontalan szedegette

Elmúlt öröm-napjait,

Hogy szívében elaltatná

A jelenlét kínjait:

Az iszonyú külömbséget

Annál inkább sínlette,

Bal sorsának dühösségét

Annál inkább érzette.

66.
Sokszor, ha egy völgy öléből

Tátikára tekintett,

Ez a roppant szép természet

Előtte kőhalom lett:

Mely súlyosan mellén feküdt

S nyomta, zúzta terhével,

S Manczi fenn űlt dicsőségben,

Kit elvesztett vétkével.

67.
S a múlt évből a száz meg száz

Bizonytalan szép remény,

Most mind annyi valóságos,

Gyilkos, dühös érzemény.

Fájdalmas, meg nem nyerhetni

A szerelmet gyakorta;

De szerelmét elveszteni,

Fájdalmasabb százszorta.

68.
A Rezi vár pusztán állott,

Mint egy üres sasfészek:

A szomszédság ifjainak

Régen nem volt már részek

A bujdosó birtokosnak

Magyar barátságában; -

Pusztán állott a Bakonyban,

Mint a lélek urában.

69.
Ki, ha néhol barátságot

Vagy szerelmet sejt vala,

Futott, futott, mint a vad fut,

S csikorgott bal oldala.

Szíve ezer kínja között

Legmérgesben az fája,

Hogy vétkéért ily sors méltán

Következett reája.

70.
Végtelen éj volt előtte -

Utána is végtelen;

Csak vétke volt, mint egy mord váz,

Jelenése szűntelen.

Azt vélte, hogy tőle borzadt

A bagoly, ha huhogott, -

Azt vélte, hogy őt vádolta

A varjú, ha károgott.

71.
Gyakran egész éjszakákat

Átcsapongott, kerengett, -

S Tátikánál lelvén magát, -

Ott a kövön fetrengett:

A mennyország kapuinál,

Hogy az néki zárva lett,

Bánatában dühösködve -

Lucifer így fetrengett.

72.
A szerelmet, ifjúságot,

Minden kedvet, kényt s reményt,

A szerencsét, boldogságot,

S minden öröm-érzeményt,

Kiforgatva és feldúlva -

Hajótörést szenvedve

Látta élte tengerében, -

És el vala szörnyedve.

73.
Szem-meredve tekintett le

Ínsége örvényébe,

Mint egy volkán hajborzasztó

Kiégett üregébe. -

Ha egy imily pillanatban,

A szívbe, mely így érez,

Egy valaki kését döfi, -

A gyilkos jóltévő lesz.

74.
Ilyen ínség volt élete, -

S jobb szerette gyötrelmét

Mégis, mint a gondolatot,

Hogy elverje szerelmét.

Csak elvesztett boldogsága

Édes emlékezete

Tartá benne még a lelket,

Csak e' volt még élete.

MÁSODIK ÉNEK

1.
Későn estve tértek vissza

Az özvegy és deákja:

«Hah!» (elkezdi amaz, s magát

A karszékbe levágja)

«Haszontalan mesterkedem,

Haszontalan vetem ki

Mindenfelé horgaimat, -

Nem harapja meg senki.

2.
Fel sem veszi a menyecskét

Sem öreg, sem fiatal,

Sem boldog, sem boldogtalan,

Sem a főrend, sem az al;

Minden ő utánna indúl,

Mintha vinnék ördögök, -

Minden szív csak ő rá czéloz,

Magok is a vén dögök.

3.
Minden csak őt udvarolja,

Mint egy Tündér Ilonát;

Minden szem csak rajta legel,

Szépet, jót csak rajta lát.

Nála nélkűl, mint az árnyék,

Senki, semmi vagyok én;

Ő ragyogó, sugárzó nap, -

Én csak félre vetett szén.

4.
Ha felvesz is, ha megtisztel

S megbecsűl is valaki, -

Hogy nem értem, hanem érte

Történt, - nyilván adja ki:

Hogy a méreg szinte megesz

Néha bosszúságomban; -

E teremtés, látom, gát lesz

Minden boldogságomban.»

5.
«Bosszankodtam» (úgymond Hermán)

«Én is minap Sümegen,

Hogy a püspök végig menvén

A nagy vendégseregen,

Azt mondotta: «Csorba a szám,

Nincs itt keresztleányom,

Szánthó Manczi, kit szegényt tán

A mostoha anya nyom?

6.
Az atya jó barátom volt,

Közelvaló atyafi;

Jó ember volt, derék vitéz

És oly buzgó hazafi,

Hogy - csak olyant kell kivánni,

De nem tudom, ha látsz-e

Sokat ilyent, Magyarország?

Requiescat in pace!»

7.
Úgy tajtékzott a gyűlölség

A hyéna szájából;

S így bojtotta azt e róka

Álnok, csalfa agyából.

S egy iszonyú vér-gondolat

Támadt annak fejében;

Megrázta őt, - tovább mégis

Béfogadta szívében:

8.
«Hermán!» (így szól a pribékhez)

«Szívem régen tiéd már;

Fiam, tudod, általad él,

Szánthó nevét hordja bár.

Halljad, Hermán! éltünk folytát

Régen öszvekevertük;

Ha ki nagy gát volt folytában, -

Azt elmostuk, sepertük.

9.
De egy nagy gát, legnagyobb még,

Ha helyt állhat ellenünk,

A magasról, hol most megyünk,

Rútúl alácseppenünk:

S a pompásan járt folyamból

Csak egy bűzhödt mocsár lesz,

Melyet minden meleg sárrá,

S minden hideg jéggé tesz.

10.
Halljad, deák! - úrrá teszlek, -

Úrrá teszlek, cseh poronty;

Kezem tiéd - s neved legyen

A fejemen viselt konty;

De Manczinak - el kell veszni,

Hanem, deák, - okos légy!

Menjen az a koporsóba, -

S te vélem oltárhoz mégy!»

11.
Kapott ezen a rőt pribék:

Nagy láz vala nékie

Úrrá lenni, s nem, mint eddig,

Úrnak titkon lennie:

Noha oltár helyett néki,

Kit csömörig megúnt volt

A bűnökbe merűlt asszony,

Szintúgy koporsót gondolt.

12.
Ily kígyókat nevelél te,

Jámbor Gáspár, kebledben!

Nem volt elég, hogy megloptak,

Megtéptek már éltedben;

Hogy a tiltott gyümölcsből is

Lakozának kertedben, -

Megferdeni kívántak még

Fenmaradott véredben!

13.
Temérdek bűn megtorlott már

A rőt kalóz Ielkében;

E nagyot még hozzá adni -

Viszket egész testében;

Annál inkább, minthogy őtet

Nagy remények biztatták,

S éltét fénynyel környűlvéve

S felemelve mutatták.

14.
Mind e mellett, ha forgatta,

Feje rútúl szédelgett:

Mert a dolog halálba járt,

S félszeg szíve émelygett;

S tudván, hogy a gonosz Macza

Állhatatlan és hamis,

Úgy tökéllé, hogy mindenben

Része legyen annak is.

15.
Manczi tehát halált mikor,

Miképen és hol vegyen,

Hogy halála csudálatos

És hihető is legyen,

Törte, marta gonosz fejét,

Hogy az szinte dorombolt,

Mindaddig, hogy megőrlötte, -

És a végzés ím ez volt:

16.
Rozália kápolnája

Legyen vesztének helye;

És ideje a jövendő

Karácsonnak éjjele;

Gyilkosa a holt Lázárnak,

Ki ott vala remete,

Járó lelke, kit ember már

Kérdőre nem vehete.

17.
A kápolna Tátikától

Hét parittya-dobásra,

Egy meredek szirten állott,

S egy mély örvény-nyílásra

Úgy dűlledt ki, hogy féltette,

Ki alúl feltekintett,

Hogy legottan leroppanhat,

Ha egy kis szél legyíntett.

18.
Jobb felől, a mélység felé,

Egy nagy mester kezével

Kőből vágott kereszt állott

Idvezítőnk testével.

Bal felől, mély alázatban

Egy gömbölyű szikla-bolt,

Az ott termett szirtből vágva,

Remeteház s lakás volt.

19.
Szánthó Balázs felesége,

Szegény Gáspár szülője,

Döbröntei Rozália

Volt mind ennek szerzője.

És azóta Lázár volt ott

A harmadik remete,

Kit a vidék szentnek tartott,

Jámbor is volt élete.

20.
De egyszerre, Mindszent napján,

(Majd elért egy század-kort)

Az ő vadon hajlékában

Halva lelték a jámbort.

Sokan ugyan azt regélték,

Hogy, halála után már,

Imitt-amott mégis látnák,

S hogy többnyire éjjel jár.

21.
S midőn a hír, szájról szájra,

S mindig nőttön-nőttében,

Körűljárta az egész tájt,

Utóbb egy váz képében

Áll vala meg, - tudniillik:

Lázár ugyan meghalt már,

De a lelke éjjelenként

Sohajtva és nyögve jár.

22.
A vár népe annyit tudott

Utóbb már a lélekről,

Hogy a vidék meggyőződött

Minden jelenésekről.

Mihelyt szürkült, borzadozva

Járt kiki a Bakonyban;

Ha megrözzent a falevél,

Megdöbbene, - hogy ott van.

23.
Szívdobogva térítette,

Tartván nyakon kapástól,

Juhász, gulyás a marháját

A remete-lakástól.

A kápolna, melyet eddig

Feles nép megkeresett,

Most már minden tisztelettől

Teljességgel elesett.

24.
Ezen regét csak az özvegy

És a deák kaczagták,

Minthogy ők ezt, okok lévén,

Önnönmagok faragták.

Kaczaghatták, - mert jól tudták:

A remete már nem él;

Nem élhet, mert - ők ölték meg, -

Akárki hol s mit beszél.

25
Tudniillik: ez a Lázár

Úri nemből származott,

Tudós, bölcs és jámbor vala

S titkon sok jót okozott.

Tanácsosa volt Gáspárnak

Mindennémű dolgában;

S a köznépnek orvoslója

Lelki, testi bajában.

26.
Imígy jutván sok titokhoz,

Sok veszélyt elhárított;

S jóra intvén a jóltévő,

Sok rosszat megjobbított.

Manczi sokat vala véle

Kisebb s nagyobb korában;

Szíve s lelke oly angyali

Ott lett társaságában.

27.
Tövis lett hát e jámbor is

A két gonosz szemében;

Mert, ha akart, gát lehetett

Vétkes éltek mentében:

S minthogy titkon, homályosan

Tőle meg is intettek,

Azt vélték, hogy mindent tud ő,

A miket elkövettek.

28.
«Félre hát ez apostollal!

Ott, a hol több bűnös van»

Mond az asszony, «ott jobbítson,

Ott gyógyítson - pokolban.»

S Pongrácz, az ő czimborások,

Ki hajdú volt a várba',

Egykor hátúl egy mirígy nyílt

Lőtt a jámbor Lázárba.

29.
Pongrácznak kell vala Manczit,

(Így vala kidolgozva)

Haj! Manczit is a világból

Kiveszteni orozva:

De különös színnel s móddal,

És ámító formával,

Ha szolgál a környűlállás,

És, úgy szólván, csudával.

30.
Karácsonnak éjjelében

Kelle vala nékie

A kereszthez borult szűzet,

(Mert így kell majd lennie)

Lázár lelke alakjában

Halálig ijesztnie,

S a szűzet a szikla-fokról

A mélységbe vetnie.

31.
Manczinak ez idő alatt

Jobb nap látszott derűlni:

Mostohája gyűlölsége

Látszván kicsinyt enyhülni:

Mert, hogy utóbb ne lehessen

Néki gyanúba esni,

Szebben kezde vele bánni

S kedvét látszott keresni.

32.
S magából mintegy kiverdve,

(Hermán úntig nevette)

A megtértet, a Magdolnát

Hihetésig színlette.

Szegény Manczi! ki nem örűlt

Semminek már a földön,

Mostohája eránt mégis

Érzékeny és szíves lőn.

33.
Imígy nyalja a bárányka

Mind a kezet, mind a kést,

Mely majd mindjárt torkon metszi

Az ártatlan teremtést! -

Igy csókolja a galambfi

Mind a kezet, mind a kést,

Mely majd mindjárt nyakban metszi

Az ártatlan teremtést!

34.
Közelgetett már karácson -

Ádám s Éva ünnepe. -

Haj! kiket a csalárd kígyó

Oly álnokúl meglepe! -

Felderűlt már: - szép téli nap;

S az nap alig szürkűlt még,

Hogy már felkelt a teli hold;

Száraz fagy volt, - kemény jég.

35.
Ekkor, mintha a gondolat

Akkor jönne eszébe,

Igy kezdé a gonosz asszony

Az ablakon néztébe':

«Be gyönyörű karácson ez! -

Napnak, éjnek a szépe!

A föld a szép holdvilágban

Betlehemnek a képe!»

36.
«Menjünk» tovább így folytatja,

«El a fejér kereszthez

Az éjféli mise előtt;

Holdvilág van, - út jó lesz.

Töltsük inkább imádsággal

S idvességes szándékkal

Az öröm-éjt, mintsem gyarló

És hívságos játékkal.

37.
Háláljuk meg születését

Az Isten- és embernek,

S könyörögjünk: őrizzen meg

E veszélyes tengernek

Kárhozatos örvényitől

Szent és erős kezével;

S vétkeinket bocsássa meg

Irgalmával, kegyével!

38.
Egyszersmind a lélek-mesét,

Ezen csupa költeményt,

S a köznépet ijesztgető

Csintalan agy-leleményt

Fojtsuk el ott-lételünkkel:

Igy majd visszaszerezzük

A szép s szent hely tiszteletét,

S lelki hasznát érezzük.

39.
Könyörögjünk az Istennek

Boldogúlt úr lelkéért!

Esedezzünk Isten előtt

Lelke idvességéért

Imádkozzunk mind a hárman:

Hermán a jóltévőért,

Az asszony a kedves férjért,

A gyermek a nemzőért!»

40.
«Menjünk, menjünk!» mondá Manczi

És egy mélyet sohajtott;

Elmenni a szent kereszthez

Immár régen ohajtott:

Egykor sok szép órát töltött

A bölcs Lázár boltjában,

Gyermek-szíve barátjával -

Élete jobb sorsában.

41.
Pongrácznak ott kelle vala

Előbb immár lennie,

Mint léleknek megjelenni, -

S mind a többit tennie.

A legelső kakas-szóra

Ki is lopta magát már,

S remetévé átváltozott,

Mihelyt hátúl volt a vár.

42.
S ballag, ballag, - s a mint ballag

A csavargó ösvényen,

Mely nagy fákkal volt béfedve,

S most megfagyva keményen, -

Megrobbana feje felett, -

Megdöbben a lelkében

Vétket vivő félszeg ördög,

S borzad egész testében:

43.
Egy nagy bükknek lombjain űlt

Varjúsereg reppent fel,

A mint Pongrácz, az ál-lélek,

Alatta megy vala el.

Kísérője a gonosznak

A rossz lelkiisméret,

S minden kicsiny zörrenésnél

Szívébe jégcsapot vet.

44.
Gondolkodva ballag tovább,

Mert maga is nagyolja

A bűnt, melyet elkövetend, -

Mégis - magát eltolja,

S ballag ballag, - s a mint ballag

Épen egy völgy öblében

Nagy zörgést hall a sűrűben, -

Retteg Pongrácz bőrében:

45.
Egy nagy farkas tört igetve

Keresztűl a sűrűn itt,

S fogai közt, fel a bércznek

Egy nagy halálfejet vitt;

Embert látvan, megrezzene -

S a fejet úgy ejté ott,

Hogy az Pongrácz lába közé

A fagyon lekopogott.

46.
Huh! megréműl, s megrázkodik

Pongrácz egész testében,

S mint egy törzsök, mozdúlatlan,

Dermedve áll helyében.

Fordúlásról gondolkodik

Itten immár a lator,

De a fejet jól megnézvén -

Meghűlt vére meg' felforr.

47.
Ráismért, hogy Bandi feje,

A zsiványé, kit nem rég

Igazság és törvény szerént

Négyfelé tört a kerék;

S félre rúgja, - s látván, minden

Természetes történet,

Istentelen bátorsága

Ujra ismét lobbot vet.

48.
S ballag, ballag, - s a mint ballag

Földre sütött szemekkel,

Rossz lelkébe bévonúlva,

S előtte már a szent hely:

«Ki vagy ember?» igy dördűlt meg

Előtte egy harsány szó:

S «ki vagy ember?» száz felől is

Így mennydörgi az echo.

49.
Megrendűlve néz fel Pongrácz,

S látván, hallván, elhal, -hűl;

Szentháromság egy Istent mond -

És legottan öszvedűl:

Termetében, csuhájában

Lázár állott előtte,

Kit valóban lelkének vélt,

Mert testét meg ő lőtte.

50.
Hozzá járúl a remete

Az ő hasonmásához,

S ijedtéből nem jót sejtvén,

S kapván görcsös botjához

Markos kézzel megrázza őt, -

S mordúl újra nevet kér; -

A nyers szóra és rázásra

Pongrácz ismét léthez tér.

51.
«Ki vagy?» kérdi ismét amaz:

«Ah! - Pongrácz! » ez így felel,

«Az asszonyom és deákja

Csábítottak engem el! -

Szánom s bánom vétkeimet,

Kegyelmezz, oh jó lélek!

Igen nagy volt a kisértet,

De megtérek, - ha élek!»

52.
«Szólj! (így kiált ismét amaz)

«S igazat mondj, - meg nem csalsz!

Gyónj!» (és kezét ráemeli)

«Gyónj! különben szörnyet halsz!»

S mind ezeket viszhangozván

A szirtfalak sok felől,

Halál látszott fenyegetni

Emezt hátúl és elől.

53.
És rettegve mindent meggyónt,

Mindent, a mit eddig tett

És teendő mostan vala, -

S irgalomért esdeklett.

E szörnyeknek hallására

A remete elbőszült,

S dühösködni kész vala már,

De - bosszúja jobbat szűlt.

54.
«De nem!» (úgymond gondolkodva

Kis ideig magába',)

«Bánd meg előbb bűneidet, -

S úgy halj azok díjába.

Óh gonoszok! óh gyilkosok!

Óh tolvajok, zsiványok!

Óh tigrisek! óh hyénák!

Oh viperák, sárkányok!»

55.
S megragadván a vad gonoszt,

A hajlékba bédugta:

«Meg ne mocczanj!» így ordít rá,

És az ajtót rácsukta.

«Őrizzétek martaléktok'

Itt, Belzebub s Lucifer;

A második kakasszóra

Országtok még kettőt nyer.»

56.
Dehogy mocczant volna az meg,

A halálig lankadott;

Idők óta imádságra

Először itt fakadott.

A remete, bús, haragos,

Fenékből felindúlva,

Fohászkodott, átkozódott,

Egy szegletbe vonúlva.

57.
S most megkondúlt a vár-harang

Először a misére;

A toronynak zsellérjei

Felrezzentek zengtére;

S minden szomszéd helységekben

Kolompolni kezdének;

S hol vékonyan, hol vastagon,

Mind egy tárgyért zengének.

58.
S íme! jönnek mind a hárman,

Mint végezve rég vagyon;

Nyelvek hallgat, - csak lépésök

Kopog hangot a fagyon;

S némán oda térdepelnek, -

Csak sohajtást eresztnek -

A bércz kétes párkányára,

Elejbe a keresztnek.

59.
Oda terem rejtekéből

Ekkor a bús remete:

«Manczi! (úgymond) szegény angyal!

Sorsod hát e' lehete? -

De kik néked vermet ástak,

Bele magok essenek! -»

Meghökkene a két ördög,

Nem tudták, mit véljenek.

60.
De, igaz ég! minekelőtt

Észrevevék magokat,

A remete, egy Sámson most,

Megragadá azokat, -

S dühös kézzel a mélységbe

Penderíté, taszítá;

«Szálljatok le a pokolba!»

Utánnok ezt ordítá.

61.
«Játszatok az ördögökkel,

Ne Lázár szent lelkével!

Víjjatok bajt gyehennával, -

Ne egy angyal éltével!»

De azok ezt már nem hallák -

Törve, zúzva voltak már:

A gonosznak büntetése

El nem marad, - késsen bár.

62.
Pongrácz ott benn jól hallotta,

Itt kinn miként mennydörgött,

S rettegett, hogy tetemében

Szinte minden csont zörgött;

S a sort most rá jönni vélvén,

Százszor is el-elhala:

De a bőszűlt remetének

A gondja most más vala:

63.
Erős kézzel ölbe fogja

Az elájúlt leányzót,

S elviszi a várkapúig;

De ez ott sem ád még szót.

Ezer tüzes csókok által

Tér végre meg élete,

S ekkor a felüdűlt szűzhez

Imígy szól a remete:

64.
«Ne félj, ne félj, Szánthó Manczi!

Nem vagyok én rossz lélek! -

Se nem vagyok Lázár lelke -

De nyomorék, még élek!»

(S elhasítja álruháját)

«Ismérsz-e még engemet? -»

(S oda esik lábaihoz)

«Öld meg vétkes szívemet!»

65.
Megismérvén Rezy Sándort

A szűz, nagyot sikoltott,

S nem tudván még mindeneket,

Szinte megint elhalt ott.

Azt leírni, a mit ekkor

Manczi érzett keblében,

A világon semmi nyelvnek

Sincsen tehetségében.

66.
«Szerencsétlen, mivé lettél!»

(Imígy rebeg Sándorhoz)

«Óh szívem! s te hajúlhattál

Valaha ily latorhoz? -

]aj, jaj nékem! - (sírva fakad)

Szörnyet, szörnyet vétettem;

Átkozott légy, undok szívem! -

Hogy ördögöt szerettem!

67.
Közönséges zsiványnál több,

Óh zsiványok zsiványa!

Így gyilkolni tán nem tudna

A sátánok sátánja:

A szent helyre, imádságra

Kezét ő rá nem tenné;

Egy szent ember álképét ő

Ily végre fel nem venné.

68.
Óh gyalázat! a milyen még

Emberszívet nem vérzett;

Oh fájdalom! a milyent még

Szerető szív nem érzett!

Mit késel még, engemet is

A világból kivetni,

Melyben te vagy - csak azért is,

Hogy tudtalak szeretni?»

69.
«Szerencsétlen (sohajt Sándor)

Szerencsétlen valóban!

De nem zsivány, de nem sátán,

E kettőnek vége van:

Hanem a sors választottja,

Ki megbántson tégedet;

S megint a sors választottja.

Ki megmentse éltedet.

70.
Boldog egyszer! megmenthettem

Veszélyben volt éltedet!

De ezerszer boldogtalan,

Hogy megvérzém szívedet! -

Csudálatos eseteken

Forog a sors kereke, -

Rajtam rútúl ment keresztűl, -

Dúlva éltem teleke!

71.
A mely halált a két gonosz

Tőlem veve, reád várt;

Pongrácznak kell vala tenni

A földnek e szörnyű kárt;

De a zsiványt nyakon kaptam

Még előtte tettének;

S minthogy meggyónt, kegyelmeztem

Elcsábított lelkének.

72.
Lázárt is ő végezte ki, -

De jobb, - maga beszéljen,

S Manczi minden megtörténtről

Azután úgy itéljen.

Sem e köntös nem álruha:

Mindent, mindent gyűlölvén

Rajtad kívül - Lázár után

Remetévé lettem én!»

73.
A ki azt leírni meri,

Mint gyötrődött itt a szűz,

Hallván s értvén, a mi történt, -

Az tollából csúfot űz.

De százféle kínja közűl

Mégis csak azt érezé,

Hogy Sándornak zúzott szivét

Ily gyanúval vérezé.

74.
S nem akarva - reá borúlt

Megmentője nyakára:

«Óh te! (ugymond) mért tartál meg

Szívem még több kínjára? -

Tiéd kezem, - ha kívánod, -

Mert megmentéd éltemet;

De ne kívánd szerelmében

Rég elhamvadt szívemet!»

75.
«Nem kívánom! (sohajt Sándor)

Mert nem lehet kívánnom!

Enmagamban vesztesége! -

Szánnom lehet csak s bánnom:

Bánnom, a mint Ádám bánta

Veszteségét édennek;

Bánnom téged! foglalatját

Földi szép s jó mindennek!

76.
Egy előtted könyörgésem:

Hogy bocsáss meg vétkemnek!

Add meg ez egy vigasztalást

Hátralévő éltemnek!»

«Megbocsátok, (sohajt Manczi)

Óh jobb sorsra méltó te! -

Bocsásson meg az Isten is, -

Hogy két létet törtél le!»

77.
Oh elvesztett idvességem!

Hát még egyszer foghatlak?

(Kiált Sándor) míg kitisztúlt,

Fenn örökre bírhatlak? -

Isten veled! Élj boldogúl!

Áldja Isten éltedet!

Ő, a törvény s jó emberek

Pártúl fogják ügyedet.»

78.
És egy hosszú csókot nyomván

A dermedt szűz ajkára,

Elválának s elmenének

Még hosszú s bús pályára.

Pongráczczal úgy bánt az úrfi,

Hogy az vagy ott meghaljon,

Vagy az ördög-czimborára

Mindeneket kivalljon.

79.
Ez, az Isten büntetését

Látván nyilván mindenben,

S lelkében egy kis szikra még

Hivén s bízván Istenben, -

Megtért s a vér-czimborára,

A mit tudott, kivallott;

S az elárúlt kegyes szűztől

Bocsánatot nyert legott.

80.
S Rezire ment az úrfihoz,

Ki rá nem rég mennydörgött;

És térdein csúszva-mászva

Néki azért könyörgött:

Fogadja be szolgálatját,

A mily rossz volt, oly jó lesz:

S az úrfi azt befogadá,

Gondolván, hogy nagy jót tesz.

81.
S mind a ketten, zarándokok,

A pápához Rómába

Gyalog mentek és mezitláb --

Bűneiknek díjába.

És a pápa teljes búcsút

Igér vala nékiek,

Úgy - hogy minden pogány-harczban

Kelljen vitézkedniek.

82.
Hazatérvén Sándor úrfi,

Hűlt helye volt Manczinak:

Bucsút mondott a világnak

S az ő csalárdságinak;

Veszprímbe ment, s az Istennek

Adván magát s javait,

Apácza lett, - s ott a völgyben

Nyögte el bús napjait.

83.
Tépelődött Sándor úrfi

Ezért érzett kínjába':

«Csakhogy Manczi senkié sem!»

Ez volt ír mély bújába'.

Háború lett; s elszáguldott

Szélvészkép a törökre;

S ott dühösen vitézkedvén, -

Kiszenvedett örökre.

84.
Sándor este után Manczi,

Ki rég hervadt testében,

Nemsokára elszendergett

A szűzesség ölében.

Oh, jobb sorsra méltó két szív!

De haj, - földnek gyermeke!

Rútúl járt el benneteket

A sors forgó kereke!

85.
Pongrácz soká vonta éltét, -

Remete lett Dabronyban;

S esztendőnként a nagy hétben

Ott bőjtölt a Bakonyban.

Az özvegygyel s deákjával

Kányák, varjak híztanak;

A farkasok és a rókák

Ott örömest laktanak.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem