Kölcsey Ferenc: IDEÁL
IDEÁL
Gyakorta jött felém szent fáim alkonyában
Lelkem derűlt miként a Chárisok honában
| Lebegve szárnyain egy kedves Ideál, |
| Az első nyári nap Eos sugárinál. |
Csapongva szórta szét fantáziám hatalma
S mint égi kert virúlt halottaim sírhalma;
| Ifjú korom kecses, de földi képeit, |
| S nem ismert szellemnek érzém lengéseit. |
Mi hely, mi érzemény, mely álmok bájolának
Érzém, de nem tudám nevét szivem honának,
| Sötéten, mint Hypnus s tisztán mint Grácia? |
| Egy más Paphos vala az, s egy más Arkádia. ' |
Nem mint te Hermáón, s mint Hébe aranyhajával,
Borítva láttam ott az ifjút glóriával,
| Nem mint boldog lakód, léthei szent virány, |
| S plátói lélekként fellengett a leány. |
Mely szív, mely ömledés, mely lángoló remények,
És jöttek a napok, mint égi tűnemények,
| S forró találkozás örök sors karjain! |
| S virító rózsaként Sylphidák nyomain. |
Mosolygasz, ó barát, hogy érett éveimben
Ah, most is újulást találok képzetimben,
| Gyúladva festem én az eltűnt gyermeket, |
| S könnyebb szárnyain bolyong elmém a föld felett. |
S mit tész, ha így adá lantunknak istennéje
És terjedő karral szállonganunk feléje,
| Szemlélni tündérfényt a természet körűl, |
| S sötétben lenni majd, ha bája szétröpűl? |
Mikor, mikor lesz, hogy nem fog távozni tőlem
S ez elszendergető Démon kiszáll belőlem,'
| A hullámok között mosolygó bölcseség, |
| S elő lepletlen áll a tiszta emberiség? |
Nem fényben, mint Olymp, és mégis nem sötéten
Nem függve már tovább örökre csalfa képen,
| Ha foglak, hív anyánk, meglátni, hű fiad? |
| S nem sírván s örűlvén múló álmok miatt. |
Ah lelkem e testtel szelíd harmóniába
S egyszerre dűljenek szent kényeim karjába,
| Pályámon lengjen át vígan mint égi pár, |
| Mint egy Anakreon, kit rózsás kelyhe vár. |
Álmosd, 1813. szeptember 16.
