Komjáthy Jenő: A HOMÁLYBÓL
Világ elől elrejtezém.
Nagy, ismeretlen messzeségben
Magányosan lobogtam én.
S imádta őket mind a nép;
Addig szivem nem látta egy se,
Nem érzé tiszta, nagy hevét.
Magamban égő láng valék;
Világomat gyönyörrel itta
Csupán a könnyü, tiszta lég.
Néztem föl a nagy éjszakán,
Velük keringve és lobogva
Epedtem fensőbb lét után.
Gátját szakítva szétömöl,
Keresve földi, égi társat,
Kire borulni szent gyönyör.
Elűzve a sűrű homályt,
És millió sugárra foszlik,
Hogy minden szívet járjon át.
Lelkem, te büszke nagy folyam!
Szakadj a boldog összeségbe,
Hová minden világ rohan!
És mindenekbe halva élj!
A szellemek rokon világa
Szavadra rég figyel: beszélj!
És sírni milliók szivén!
Beoltani e tiszta lángot
Vágyom milljók szivébe én.
Velem zokogni, zengeni,
Egy érzelemviharba dűlni,
Egy indulatba rengeni!
Szivembe hordom a napot:
Ó, gyújtsatok rokon világot!
Én látok; ti is lássatok!