Komjáthy Jenő: AZ ENYÉSZETHEZ
Hogy itt mindennek halni kell!
Ó, rémes örvény, szomorú csend,
Éhtorku, átokfogta hely!
Telhetlen zsarnok, szolga sír,
Silány részekre dús egészet
Széttörnöd, ó, mi hajt, mi bír?
Nem szent a költő, sem a hős;
Utállak, örök éj, te őshazugság,
Az örök nappal egyidős!
Találsz te kedvet, ősgonosz!
Orgyilkos, benned föltaláltam
Szerzőjét mindannak, mi rossz!
S a bűnök anyja, gyávaság;
Csak férgeket hizlalsz te nagyra,
Fogad nemes gyümölcsbe vás.
Előtted a Szépség maga,
S a Szerelem, az élet élte,
Gyönyöre, fénye, illata.
Föld büszkeségét, gyönyörét!
Viruló testét összetéped,
Széttöröd lelke tükörét.
És keble mélységes tüzét;
A Szerelem s Ihlet leányát
Széttéped, ízről-ízre szét.
Te undok, törpe óriás?
Mikor szünik meg birodalmad,
Szépségre éhes síri váz?
Visszája mindennek, mi él;
Az ember gyászt miattad öltött,
Torz árnyad mindenütt kisér.
Kezével szépet alkotott,
Mi duzzadó erőben állt ott,
Őrült! Te gúnnyal eldobod!
Zsarnok! Én dacolok veled;
Nem cipelem az őskeresztet,
Megvetem ádáz dühödet.
Megörökítem a jelent;
Vágyammal végtelenbe lépek,
Előttem nincs alant, se fent.
Ami egyszer lélekben élt;
Oly szorgosan hiába hímzed
Számunkra azt a szemfedélt.
Élőbben él, amit megölsz,
Kitör a sír kaján ölébül,
Megdicsőül, mit összetörsz.