Komjáthy Jenő: VIRÁGROMÁNC
VIRÁGROMÁNC
Zsenge rózsát árokparton leltem,
Gyenge részvét babonázta lelkem!
Árva bimbó, még csak feslő-félbe,
Haldokolt a hőbe, porba, szélbe.
Szél cibálta, záporvíz rongyolta,
Szirma hímét vihar lecsókolta.
Gyenge részvét babonázta lelkem!
Árva bimbó, még csak feslő-félbe,
Haldokolt a hőbe, porba, szélbe.
Szél cibálta, záporvíz rongyolta,
Szirma hímét vihar lecsókolta.
Jer! Ohajtom zsenge szíved bírni,
Hadd tanuljak virágszívbe hinni!
S beletettem szépmivű pohárba,
Megfürösztém gyenge harmatárba.
Utca szennyét róla mind lefújtam,
Ami gyűrött, elsimítja ujjam.
Hadd tanuljak virágszívbe hinni!
S beletettem szépmivű pohárba,
Megfürösztém gyenge harmatárba.
Utca szennyét róla mind lefújtam,
Ami gyűrött, elsimítja ujjam.
Elhervadni gomblyukamba tűzlek!
De kevés volt ez most ennyi tűznek:
Vérem árját, könnyem vizét itta,
Életét az életembül szítta.
S lágyan irtó méregtől kábultan,
Bűnös, édes szerelemre gyúltam.
De kevés volt ez most ennyi tűznek:
Vérem árját, könnyem vizét itta,
Életét az életembül szítta.
S lágyan irtó méregtől kábultan,
Bűnös, édes szerelemre gyúltam.
Szűzi lángon kinyilott a kelyhe,
Púha kéjre hítt csalárdul enyhe,
Illatot szórt az útszéli árva,
Hogy becéztem, az veszett csak kárba:
Ő virágzik idegen bokorban,
S én heverek hajnal mosta porban.
Púha kéjre hítt csalárdul enyhe,
Illatot szórt az útszéli árva,
Hogy becéztem, az veszett csak kárba:
Ő virágzik idegen bokorban,
S én heverek hajnal mosta porban.
