Komjáthy Jenő: A MAGÁNYOS IVÓ
Inni magán, nóta nélkül?
Ki ne vágyna hű kebelre
Dőlni, ha a bortól szédül?"
Sok iszik úgy, mint az állat,
Gondolatlan; más világból
Hívok inkább ide társat.
Az csak az iszapot hordja,
Mint a Gangesz szent hullámit
Túrja az elefántcsorda.
Ölelő karral fogadta,
Ki a zajtól émelyítve
Maga ment az áldozatra.
Titokban itten iddogálok,
A csillagraj távolba van,
Nincs ellen itt, se jó barátok.
A csillagégben messze járni,
Szorítom most a serleget,
Még egyszer el találna szállni.
Kedvem telik már jobban ebbe,
Így legalább szemlélem én
Árnyékomat a falra vetve.
Föl cimborám, te létlen alak!
Nos, idd ki, hát, édes felem,
Fenékig az árnyékpoharat!
És tompa fényben úszni nedvét,
Nagyobb gyönyörrel élvezek,
Jobban esik ez eleven lét.
Átélte újfent mind a kéjet,
Hádeszba megjelent neki,
Ő maga árnyék, árnya élet.
Sose volt, ó, árnyék,
Alakod már rég
Ép ilyennek látszék.
Arcomra, a hamvat,
Hervadást, a kórt
Sohasem mutattad.
Nézte a világot,
Mélyiben az érc
Nagy időket látott.
Színe tör panaszra:
"Erdeim a bősz
Vihar elragadta."
Falura terelte,
Nincs furullyaszó,
Köd borult a lejtre."
Homlokát feszíti,
Magvát az idő
Meg nem semmisíti.
Én is messze nézek,
Mint a sziklatő
Nevetek a vésznek.
Szilajon eremben,
Hegyek tüze, bor
Jár keresztül engem.
Harci vértüzében
Bátran értük fog
Omlani a vérem.
Éltess habzó serlegeddel!
Hisz ha engem sírba visznek
Véged akkor, árnyék, hidd meg!
Olyat, mint te, nem tudok mást,
Velem együtt ki egészen,
Mindenestül elenyésszen.
Ne érezzen szúró vádat:
Mélyen átgondolt regékben
Nélkülöz a bűnös régen.
Drága voltod én belátom,
Gyúlni érzek büszkeséget,
Csak mutasd meg, meddig érek!