Komjáthy Jenő: DACBÓL
Itt állok egyedül, némán, sötéten,
Ajkam vonaglik lázas reszketésben.
Ami mosolygó, édes volt köröttem,
Kéjt, örömet magamtól messze löktem.
Mi égetett, fájt és emelt a múltban,
Kegyetlen kézzel önszivembe nyúltam.
Csüggtem sok csillogó parányiságon,
De fölriadtam: másra, többre vágyom!
Fojtogatott az élvek rózsajárma,
Magasba tört most lelkem álma.
Miért hevülnek annyian bolondok,
Puhány érzésre lágy rimet se mondok.
Harc, lobogó csaták után epedtem,
Bosszút lihegve, mindig lelkesebben.
Ragyogni láttam számos büszke arcot,
Hír, pompa, taps amint együtt kavargott.
Minden ragyog; hát sűrü ködborúban
Mért jársz te köztük, mért jársz koszorútlan?
Mi szép, mi nagy e vágyak dúlta mellben;
Beh jó, hogy lelkem tőlük illetetlen!
És ködruhában, nesztelenül járva,
Maradtam ismeretlen, néma árva.
Egyhangu és sivár nyugalmu tájék,
És zúgolódva fönnen így kiálték:
Nincs élet itt, régen kiszíva nedve,
Lehelj hát lelket a lélektelenbe!
S szivembe lángot, olthatatlant oltál,
Te lásd, ha martaléka lesz az oltár!
Ki hallja: érezi tüstént hatalmam,
Hol tett az íge és erő a dallam.
Emléket nem rovok sívó homokba;
Dőljön, aminek dőlni kell romokba!
Forró gyönyörben, égő fájdalomban:
Nem langyos permeteg, tűz van dalomban!
Átömlik vérem lángoló dalokba,
Égő haragba, zengő viharokba.
S a büszke szó a síron túlra hallik:
A teste eltört, lelke még se hajlik!