Komjáthy Jenő: HONVÁGY
HONVÁGY
Elvágyom innen. Nem itt van hazám.
Sütött már szebb világok napja rám.
Jártam beszédes, zengő ligetek között,
Égettek halhatatlan gyönyörök.
A koronás, az égmagas fák
El-elmerengve azt suhogták:
Mily édes élni, álmodozni,
Álmokbul ágokat bogozni!
Az illatnyelvü pompás napvirágok
Magasztalák a nagy szellemvilágot:
Mily édes élni, fönnen érzeni,
Vágyakbul szirmokat növeszteni!
És láthatatlan zene zendül
Zenegve boldog szerelemrül,
Tanítva, mi tehet
Élőbbé életet,
Hogyan lehet
Fokozni végtelen gyönyört;
Hogyan lehet
Ifjabb az ifju, kéjesebb a kéj,
Mélyebb a mérhetetlen szenvedély.
Emlékezem jól: ott volt egykor a hazám.
Csókot leheltek Istenasszonyok reám;
Magas gyönyörtől forrt lihegve keblem,
S nem törte szét a kéj, a mérhetetlen.
S ha mélyegű, csodás szemükbe néztem,
Titkos világuk megnyilott merészen;
S hogy ringató, csodás ölökbe dőltem,
Pazar gyönyörben föltárult előttem
Tündöklő mélyed, Istenország!
Fölrajzott végtelen, fényes körökben,
Mitől halandók gyenge szíve döbben.
És ha daloltam, - ó, csodák csodája! -
Visszhangzott a mindenség palotája;
Tettek születtek mindenik szavamból,
Sátort szövék a zengő sugarakból,
S a fényes hangokon föltámadt egy világ.
Ha örömet daloltam:
Rejtelmes, édes rettegésbe
Tört minden álmatag levélke;
Sejtelmes, méla suttogásba
Merült az óriási pálma,
S maguk az Istenek most istenvoltukat
Tisztultan, újra, fönnen érezék,
S kigyúlt szemükben boldog büszkeség.
S ha fájdalom szilaj húrjába kaptam,
Zengvén panaszt, mely halhatatlan:
Elsápadott és remegett
Az égnek minden csillaga,
És fájó könnyet hullatott
Az örök Boldogság maga;
És átérezve mély keservemet
A Mindenségnek szíve reszketett ...
Örök nyár s halhatatlan
Gyönyörök és fájdalmak őshazája,
Szemem már újra napodat kivánja!
Mondjátok, hogyha egyszer meghalok:
Boldog, mert szép honába szállhatott!
Vágytól, gyönyörtől most is reszketek,
Előre küldöm lelkemet,
Megyek!
Sütött már szebb világok napja rám.
Jártam beszédes, zengő ligetek között,
Égettek halhatatlan gyönyörök.
A koronás, az égmagas fák
El-elmerengve azt suhogták:
Mily édes élni, álmodozni,
Álmokbul ágokat bogozni!
Az illatnyelvü pompás napvirágok
Magasztalák a nagy szellemvilágot:
Mily édes élni, fönnen érzeni,
Vágyakbul szirmokat növeszteni!
És láthatatlan zene zendül
Zenegve boldog szerelemrül,
Tanítva, mi tehet
Élőbbé életet,
Hogyan lehet
Fokozni végtelen gyönyört;
Hogyan lehet
Ifjabb az ifju, kéjesebb a kéj,
Mélyebb a mérhetetlen szenvedély.
Emlékezem jól: ott volt egykor a hazám.
Csókot leheltek Istenasszonyok reám;
Magas gyönyörtől forrt lihegve keblem,
S nem törte szét a kéj, a mérhetetlen.
S ha mélyegű, csodás szemükbe néztem,
Titkos világuk megnyilott merészen;
S hogy ringató, csodás ölökbe dőltem,
Pazar gyönyörben föltárult előttem
Tündöklő mélyed, Istenország!
Fölrajzott végtelen, fényes körökben,
Mitől halandók gyenge szíve döbben.
És ha daloltam, - ó, csodák csodája! -
Visszhangzott a mindenség palotája;
Tettek születtek mindenik szavamból,
Sátort szövék a zengő sugarakból,
S a fényes hangokon föltámadt egy világ.
Ha örömet daloltam:
Rejtelmes, édes rettegésbe
Tört minden álmatag levélke;
Sejtelmes, méla suttogásba
Merült az óriási pálma,
S maguk az Istenek most istenvoltukat
Tisztultan, újra, fönnen érezék,
S kigyúlt szemükben boldog büszkeség.
S ha fájdalom szilaj húrjába kaptam,
Zengvén panaszt, mely halhatatlan:
Elsápadott és remegett
Az égnek minden csillaga,
És fájó könnyet hullatott
Az örök Boldogság maga;
És átérezve mély keservemet
A Mindenségnek szíve reszketett ...
Örök nyár s halhatatlan
Gyönyörök és fájdalmak őshazája,
Szemem már újra napodat kivánja!
Mondjátok, hogyha egyszer meghalok:
Boldog, mert szép honába szállhatott!
Vágytól, gyönyörtől most is reszketek,
Előre küldöm lelkemet,
Megyek!
