Komjáthy Jenő: IN HILARITATE TRISTIS
Minden teremtmény él, örül
A roppant ég alatt;
Kikel a pondró, fény a rózsán
S a Napnak kéjleányi csókján
Fölragyog a salak.
Földet arannyal ötvözi
Az égaranymives;
Aranyszálakból a világra,
A bűnre, cédaságra
Virágokat himez.
Csobogva fut a kis patak,
Hátán milljó sugár;
Fut zengve légi pályát,
Picinke szíve vágyát
Betölti a madár.
Nyüzsg, habzik, rajzik és nevet,
Csillog, zsibong, repül;
S ahol mindenki vídám,
Egy van ki halni kíván:
Én sírok egyedül.
Homlokomon örök ború
És méla gyász borong;
Mikéntha temetnének,
Szivembe gyászzenének
Mély áriája zsong.
Élet! Te mély tragédia,
Érezlek át meg át.
Kisérnek örök árnyak,
Szemem a céda nyárnak
Sötét szivébe lát.
Mert látom igaz arcodat
A szép álarc mögött.
Csalárd és törpe minden
Elmélyedt szemeimben,
Mulékony, vak, törött.
Többé föl nem építhetem,
Mi egyszer összedőlt!
Lehullott róla Mája
Bűvös, csalóka fátyla,
Nem nyújthat több gyönyört.
Az ember sorsa szomorú,
S nem fordít végzetén
A mennynek minden üdve,
Mert homlokára sütve
E pár betű: nincsen remény!