Komjáthy Jenő: LAURA
Hó volt a dajkád, most a föld;
Akkor kopár, virágtalan világ,
Részvét borít most, társi zöld.
Friss Márciusnak langy lehe,
Talányos élet álma, holt talány,
Gyöngéd korom szűz ihlete!
Hogyan epedtem egykoron!
Valami titkos vágyódás ragadt
Üdülni tiszta szirmodon.
A tiszta, szép, derűs időt!
S te végtelen jövő! Meglátnom add
A hótestű, hólelkü nőt!
Hó teste és hó lelke volt.
Talányos Isten! Fényes egedér
Nem adtam vón e szép szobort!
Szűz lángok megkövült lehe ...
A zord Idő bár mindent behavaz,
Kitetszik Hóvirág keze.
Sejtelmes evangéliom;
Szelíd, de jós szeme a fényutat
Keresi a bús halmokon.
A titkos út a Nap felé;
Szünetlen látom a fehér kezet,
Mely fátyolát fölemelé.
Immár kiszenvedett Remény!
De azt hiszem, már akkor holt vala,
Megszólítni alig merém.
És halkan suttogott szavam,
Hogy el ne szálljon és tovább legyen
Mellettem, mintsem írva van.
Túlságos könnyű volt ide.
Kihűlt, aztán ellebbent, menekült
Éterbül szövetett szive.
Dicsőült arca ott ragyog;
A haraszt zizegi, fa lombja szól:
Laura! Mily jó vagy s boldog ott!
A Végtelen, mit érzek itt,
Titeket elszorít és fojtogat,
Elragad engem s üdvezít!
Ezer kerubim lebben rajta át;
Más nem merné zavarni méla csendjét;
Az Éjkirály itt tartja udvarát.
Az árnyak vén, babonás titkait?
Fölhívjam a suhanó rémek éjét?
Kibontsam a rejtelmek szárnyait?
S hogy nincsen Nemlét és nincsen halál?
Túlparton nyílnak mélyebb tüzü rózsák
És öldöklőbb, sugárzóbb ott a nyár.
Melyek lehelnek, sírnak, zengenek?
Láttukra gyáva szív borzadva rendül,
A kisszivű elsápad és remeg.
Szellemvalót lát bennök az igaz;
Fekete gyávaság jöttükre retteg,
A szenvedő nemesnek égvigasz.
Felejti a tudákos tételit,
A balga és gonosz mélységbe szédül;
Biralmad ez, éjfélnek napja, Hit!
Ami szemünk világát elveszi?
S áldás lesz egykoron az ősi átok,
S megszűn a bűn a fájdalmat nemzeni?
A bűntalajból szeretet fakad,
És gyönyörökben fognak haldokolni
Az emberek, ha éltük kiapad?
Halljátok a kerubok halk dalát?
Boldog, kit el nem rémitett a Nemlét,
Boldog, aki a végtelenbe lát!