Komjáthy Jenő: MAGÁNY
Szeretlenűl, Isten nekűl a pusztán,
A rémes csöndet büszke fájdalomban
Viselve balsorsod ádáz, véres útján?
Mint a vadásznak útvesztőbe érve
Elhal a tévedt ebek csaholása,
Mint télfutó madárnak honja képe?
Azt is tudod, mi kényszeríti azt
Rajongva omlani egy puszta kőre,
Rémülten felszökellni lázban égve,
Kit önmagánya üldöz és riaszt,
S kitárni vágyó karjait a szélbe.
A kő halott, kemény, hideg, mogorva,
Vigasztalást hiába vársz lobogva,
Rózsák közt szíved elhagyatva szenved.
Mivel törődnek, önnön haldoklások.
Haladj tovább: s mindent enyészni látsz ott
Hosszú homály-utcáiban a létnek.
Becsapják menten ők az ablakot,
Lak összedől; s te sápadsz borzalomtól.
A szél sivár; és mit keressz te ott? -
Egész világ kétségb'esésig szomorú.