Komjáthy Jenő: ROHAN A NAP ...
S tombolni kezd, ujongni vérem,
Nincs többé börtön, földi gát;
Csak élni, élni, sírni, égni
Egy örökléten át!
Nem válni soha lomha röggé,
Nem lenni gyáván semmivé ...
Ó, ez az élet - fényes élet,
Több, mint elmém hivé!
Ó, van-e seb, mely nem heged bé
A végtelen időkön át?
Nézd a napot, mily örökifjan
Futja be fényutát!
Sötét gyökén életfa támad,
Mely sudarával égig ér,
És beárnyékol egy világot
Lombjával a pazér.
Hisz mind dicsőbb, magasabb körbe
Rohanok, mint örök nap én.
Oly széditő, csodás magasba
Ragad a hit s remény!
Föllengő kéj, csapongó élvek
Ragadják izzó lelkem el;
Rajongó, zokogó gyönyörrel
Csordultig e kebel.
Magas hitem a végtelenbe
Visz engemet röpülve ma.
Ugy érzem, oly boldog vagyok, mint
Az örök nap maga.
Engem a temető sem föd bé,
Tüzem halál sem oltja el;
A sírgöröngyöm, írigy földön
Túlcsordul e kebel.
Vérforraló dalokba fogni,
Zengeni az örök nyarat! ...
Mint a Napisten, olyan a lelkem,
Oly fényes és szabad.
Villámot szórni, mennydörögni,
Ó, kéj az is, az is gyönyör!
Tombolni szilaj fájdalomban,
Mely újjászül, ha öl!
Ó, hogy lázong; ujong a vérem,
Nincs többé korlát, semmi gát:
Ragyogni, égni, sírni vágyom
Egy örökléten át!