Kosztolányi Dezső: Diákkoromban, vékony kis legényke
fölnéztem a didergő csillagokra,
mik fázva égtek fönn a téli éjbe.
s én csak rohantam, sápatag-fehéren,
vásott köpenyben, éhesen rajongva.
oly ájuló-mély bűvöletbe estem -
a csillagfény a bús, kopott vidéken.
prémes bundába és megváltozottan -
dús vacsora ízével, Budapesten.
arany-tüzekkel ékszeres az égbolt,
csak én nem égek már, ki úgy lobogtam.
csodákat és oly búsan mondja szívem,
hogy nékem már a csillag is sötét folt.
a kis diákdalt újra sírva zengem
s kihúnyt arcom fölmutatom szelíden.