Kosztolányi Dezső: Én nagyon sokakat szerettem
Én nagyon sokakat szerettem
Én nagyon sokakat szerettem,
én vágytam arra, vágytam erre,
de aki úgy szeretett engem,
anyám az életet szerette.
én vágytam arra, vágytam erre,
de aki úgy szeretett engem,
anyám az életet szerette.
Ő úgy szerette, hogy megállott,
az úton elmaradt, lekésett,
ő úgy hajolt, hogy összeroskadt
s a porban azt mondotta: élet.
az úton elmaradt, lekésett,
ő úgy hajolt, hogy összeroskadt
s a porban azt mondotta: élet.
Az életet bámulta folyton,
mint egy menyasszony, mindig-ifjan,
apám szemében kezdte nézni
és nézte aztán arcainkban.
mint egy menyasszony, mindig-ifjan,
apám szemében kezdte nézni
és nézte aztán arcainkban.
Csak a szivét hallgatta halkan
mély-kék szemekkel, megbűvölten,
csak a tűnő időt figyelte
s arcát nem látta a tükörben.
mély-kék szemekkel, megbűvölten,
csak a tűnő időt figyelte
s arcát nem látta a tükörben.
Ő járt, tudott és látva-látott
fájó ideggel szótlan álmot,
megszentelt engemet a lelke,
az ő lelkétől vagyok áldott.
fájó ideggel szótlan álmot,
megszentelt engemet a lelke,
az ő lelkétől vagyok áldott.
Neki nem volt korán könnyezni,
s könnyezni nem volt soha késő,
ha ment az erdőn, ment az úton
ketten mentek: az élet és ő.
s könnyezni nem volt soha késő,
ha ment az erdőn, ment az úton
ketten mentek: az élet és ő.
Sírt és dalolt bús mátkaságán,
bölcsők között sírokra görnyedt,
a képeskönyve volt az élet,
nem vitt magával soha könyvet.
bölcsők között sírokra görnyedt,
a képeskönyve volt az élet,
nem vitt magával soha könyvet.
A fiait csókolta némán,
halottjait némán temette,
én nagyon sokakat szerettem,
de ő az életet szerette.
halottjait némán temette,
én nagyon sokakat szerettem,
de ő az életet szerette.
1912
