Kosztolányi Dezső: Úgy írom néked, kisfiam, e verset
Úgy írom néked, kisfiam, e verset
Úgy írom néked, kisfiam, e verset,
míg életemnek asszú fája korhad,
minden nap egy sort, lassan és szelíden,
hogy nemesítsen a rímes gyakorlat.
Halkabbra vált már a szívem verése,
a vérem néha pezsgett, de lehűlten
s ha futni kellett volna a futókkal,
egy utcapadra csüggeteg leültem.
míg életemnek asszú fája korhad,
minden nap egy sort, lassan és szelíden,
hogy nemesítsen a rímes gyakorlat.
Halkabbra vált már a szívem verése,
a vérem néha pezsgett, de lehűlten
s ha futni kellett volna a futókkal,
egy utcapadra csüggeteg leültem.
Egy képet akarok tenéked adni,
olyant, mely nékem kiskoromba tetszett,
hogy életünk, melyet ma könnyel élünk,
úgy hasson rád, mint egy ódon fametszet.
A háború kalandor üstökössét
rajzolgatom a vígasztalan égen,
te egykor rátekintesz majd e képre
s ámulva szólsz, rég lehetett, de régen.
olyant, mely nékem kiskoromba tetszett,
hogy életünk, melyet ma könnyel élünk,
úgy hasson rád, mint egy ódon fametszet.
A háború kalandor üstökössét
rajzolgatom a vígasztalan égen,
te egykor rátekintesz majd e képre
s ámulva szólsz, rég lehetett, de régen.
Mert mostan éltél. A magyar igére
alig nyitottad gyönge, drága szádat,
tejről beszéltél, mézről és anyáról
s csizmák tiporták ártatlan hazádat.
Jaj, kismagyar. Te bénák közt tipegtél
a jodoform és karbol illatában,
mankókkal játszottál budai kertben
s szegény rokkantak néztek haloványan.
alig nyitottad gyönge, drága szádat,
tejről beszéltél, mézről és anyáról
s csizmák tiporták ártatlan hazádat.
Jaj, kismagyar. Te bénák közt tipegtél
a jodoform és karbol illatában,
mankókkal játszottál budai kertben
s szegény rokkantak néztek haloványan.
Akik ma éltek, azok porba rogytak,
a krisztusi-szelídek nem beszéltek.
Akik ma sírtak, száraz szemmel álltak
s ájult szavakat mondtak el a szélnek.
Aggastyán sem tud szólni így a múltról,
se pókhálós könyv, mely bölcs és hideg lesz.
Figyelj reánk, akik ma vérben állunk,
hajolj hozzánk, a ma-verő szivekhez.
a krisztusi-szelídek nem beszéltek.
Akik ma sírtak, száraz szemmel álltak
s ájult szavakat mondtak el a szélnek.
Aggastyán sem tud szólni így a múltról,
se pókhálós könyv, mely bölcs és hideg lesz.
Figyelj reánk, akik ma vérben állunk,
hajolj hozzánk, a ma-verő szivekhez.
Aranyt neked, aranyt, tömjént és mirrhát,
a kisdednek, a dacosan növőnek,
ki fölkanyarodsz új koroknak ormán,
aranyt tenéked s az arany jövőnek.
Legyen tiéd a föld, mit megtagadtam,
az ősi birtok szálljon reád újra,
az ember álma, az erő, a minden,
a föld, a föld, a szent föld hallelujja.
a kisdednek, a dacosan növőnek,
ki fölkanyarodsz új koroknak ormán,
aranyt tenéked s az arany jövőnek.
Legyen tiéd a föld, mit megtagadtam,
az ősi birtok szálljon reád újra,
az ember álma, az erő, a minden,
a föld, a föld, a szent föld hallelujja.
Én, éhenkórász, rímelő apostol,
a mélyből a magasba epedek fel
és látlak téged, biztosan, a földön,
fehér villába, hófehér ebekkel.
Vagy gépkocsiban, autó-szemüveggel,
mintha az egész világ ura volnál,
vagy erkélyen, az ordító tömegben,
párnás ajtók mögött, a telefonnál.
a mélyből a magasba epedek fel
és látlak téged, biztosan, a földön,
fehér villába, hófehér ebekkel.
Vagy gépkocsiban, autó-szemüveggel,
mintha az egész világ ura volnál,
vagy erkélyen, az ordító tömegben,
párnás ajtók mögött, a telefonnál.
Mikor e látnok verset befejeztem,
az áprilisi szél borzolta lanyhán
a bokrokat s nehéz-sötét sóhajjal
nézett anyád reád, a kisverandán.
Még nem csüggedt le az idők özönje
és egyre nőtt az ár és nőtt az átok,
s mint járvány-cédulák halotti házon,
rikítottak a bús, skárlát plakátok.
az áprilisi szél borzolta lanyhán
a bokrokat s nehéz-sötét sóhajjal
nézett anyád reád, a kisverandán.
Még nem csüggedt le az idők özönje
és egyre nőtt az ár és nőtt az átok,
s mint járvány-cédulák halotti házon,
rikítottak a bús, skárlát plakátok.
Most tudd meg ezt és tudd meg, merre mentek
testvéreid, az emberek, szegények.
De azt parancsolom neked utólszor,
halál helyett kiáltsd ujjongva, élet.
Mi elveszünk mind. Én is cihelődöm
és csomagolom csöndesen a ládám.
De te maradj itt és beszélj helyettem,
kit embernek neveztelek, kis Ádám.
testvéreid, az emberek, szegények.
De azt parancsolom neked utólszor,
halál helyett kiáltsd ujjongva, élet.
Mi elveszünk mind. Én is cihelődöm
és csomagolom csöndesen a ládám.
De te maradj itt és beszélj helyettem,
kit embernek neveztelek, kis Ádám.
1917
Nem félek a haláltól, mert tudom, mi.
Olyan, akár a többi földi holmi.
Nem nagyszerű hullás, mint egykoron,
csak por és por és por, az én porom.
Olyan, akár a többi földi holmi.
Nem nagyszerű hullás, mint egykoron,
csak por és por és por, az én porom.
Most már te vagy az én félelmem, élet.
Édes fiam, mivel int a szavad,
hogy itt maradjak jó soká tevéled
és a halállal szólnom nem szabad,
csupán tusázni, foggal és körömmel
és támogatni mindig a karod,
megkeserülten, elvásott örömmel
őrjöngve élni, élni akarok.
Édes fiam, mivel int a szavad,
hogy itt maradjak jó soká tevéled
és a halállal szólnom nem szabad,
csupán tusázni, foggal és körömmel
és támogatni mindig a karod,
megkeserülten, elvásott örömmel
őrjöngve élni, élni akarok.
Mert az árvának szomorú a sorsa.
A téli délbe piszkos abroszán
búsan gurul el asztalán a morzsa
és vérszegény, kis arca halovány.
Vár a sarokba, fölsóhajt aléltan,
ingecskéjébe nyiszlett a nyaka,
benn a gyerekszobába régi kép van,
törött keretben a halott apa,
ki látta őt hajdanta, kiskorában
és nézi pusztulását hidegen,
hogy ültetik hátrább az iskolában
és símogatja a sok idegen.
Jön egy rokon, cukrot hoz néki olykor,
vagy egy ajándékkönyvet odatesz.
De elfelejtik. Ő kiáll a sorból
és azt se tudják később, hova lesz.
A téli délbe piszkos abroszán
búsan gurul el asztalán a morzsa
és vérszegény, kis arca halovány.
Vár a sarokba, fölsóhajt aléltan,
ingecskéjébe nyiszlett a nyaka,
benn a gyerekszobába régi kép van,
törött keretben a halott apa,
ki látta őt hajdanta, kiskorában
és nézi pusztulását hidegen,
hogy ültetik hátrább az iskolában
és símogatja a sok idegen.
Jön egy rokon, cukrot hoz néki olykor,
vagy egy ajándékkönyvet odatesz.
De elfelejtik. Ő kiáll a sorból
és azt se tudják később, hova lesz.
Jaj az árváknak. A lányt leszakasztják
zsíros zsiványok s nincs előtte út.
És a hétéves férfi-kisfiút
irtózatos pribékek fölakasztják.
zsíros zsiványok s nincs előtte út.
És a hétéves férfi-kisfiút
irtózatos pribékek fölakasztják.
1922
