Kosztolányi Dezső: AVE ATQUE VALE
ques fleurs; les morts, les pauvres morts,
ont de grandes douleurs, et quand Oc-
tobre souffle, émondeur des vieux arbres,
son vent mélancolique á 1'entour de leurs
marbres, certes, ils doivent trouver les vi-
vants bien ingrats.
Les Fleurs du Mal. |
testvérem, a te hűlt porodra most? |
Vagy vízililiomot, harmatost, |
mi álmos nyáron az erdőbe nő, |
ha, mint a hó, hull halkan az eső? |
melyeknek láz pörzsölte ajakát |
és keserű nyár füllesztette át, |
mit nem tiport a láb? |
s szeretted a lankadva-glóriást; |
hallottad a tengert, az óriást |
és a kopár vizet, mely egyre sír, |
nem tudva, hol van az a messze sír, |
Meddő, fanyar hullámok görgenek, |
meddőn a meddő költőnő felett, |
és a vak istenek. |
a titkot, bút, mit nem lát senki se: |
vad vágyakat gyulladni sebtibe, |
és levélen a mérges harapást; |
bő esztendőkbe gazdag aratást, |
lidércnyomást, amelytől hallgatag |
csorran ki zárt szemen a könnypatak |
hogy vet és hogy arat. |
Nem élni már, aludni vitt a vágy. |
Csak béke kellett néked és csak ágy! |
tested, lelked pihenhet szertelen, |
ugye jó ott, ahol nincs szerelem, |
s zárt ajka közt nincs tajték és hinár? |
Jó, ugye, hogy a hús, csont, a sivár, |
és tudsz aludni már? |
egy már tenéked, aki végezett. |
Mit sose fogtam, a te hűs kezed |
se diadal, se munka, semmikor, |
csak pár fenyőgally, pár maréknyi por. |
a nap is néma, s az éj fekete, |
lágy ujja pilláját nem fogja le, |
aludj, két bús szeme. |
s álomnak, dalnak, csak én kérdem ím, |
pihensz-e már ama lány térdein |
kit álmaidból vontál ide le, |
beárnyal-e szép, rengeteg feje, |
lankás, nagy teste s a szent kupola, |
súlyos haja fullasztó sátora, |
fuvallat leng tova? |
Ó ritka rózsák bús kertésze, lenn |
az éjbe mily rügy és virág terem? |
az élet arra milyen zamatú? |
Gyümölcse vérszín, vagy mint a hamu? |
ájult lapályon, melyet csak köd ér, |
s a nap, hold, csillag hallgat a kövér, |
és él-e a gyökér? |
én édes költőm, megcsúfol a sors, |
dalod sebesebb, lábad nyoma gyors, |
kacag felém, a titkos alvilág, |
látom a fátyolos Proserpinát, |
miket elsírtak, kiknek szíve fáj, |
halott sóhajt, mit visszafojt a száj - |
s ezt mondja csak e táj. |
és el nem ér a gondolat, ima. |
Most lég vagy és szél, úgy tudsz szállni ma, |
De jaj a vágy és jaj a képzelet |
mint a lidércet kergető szelek, |
A láng nyomán nem leljük sohasem, |
csalárd egekbe bolygunk kétesen |
vak és sötét a szem. |
kiáltó lelked, messze suhogó |
nagy árnyadat, mert e papírcsomó |
s lebírja az élet bús zsarnokát - |
mik a gyászmúzsa leples csarnokát |
őket köszöntöm, illetem, fogom, |
mint a kezed, testvéries jogon, |
morajlik zokogón. |
mint régi gyászolók, mikor a hant |
halomba áll, a máglya ég alant |
a holtat s isteneket tisztelem, |
imátlanul és dícsérettelen |
s jeges hazámban ami csak tenyész, |
fűszerszám, kertek lágy gyümölcse, méz, |
sírodra ejt e kéz. |
s nem úgy heversz itt, mint Ő, a Király, |
ki hadban állt Trója falainál, |
A mi könnyünk, ez az örök folyam, |
a könyved mossa lágyan-komolyan, |
És nem Orestes gyászol tégedet; |
a fő-fő Múzsák hozzák égetett |
szomorú végedet. |
a fény ura kíméli kincseit, |
zenés, erős fia sok nincsen itt, |
ki forró-fényes dalt hoz és derűt. |
Bort ő adott tenéked, keserűt, |
Az ő keze táplálta lelkedet, |
babonás tüzed tőle lelkezett, |
ki éhséggel etet. |
a nap s dal istene, az ifjuság. |
Babérjai közt gyászos ciprus-ág, |
Ő tudja, hogy ki vagy, s kegyes szive |
részvétesen ereszkedik ide, |
különös könnyel glóriázza át |
naptalan szemed, daltól néma szád, |
s fényét bocsájtja rád. |
a rossz utak sötétlő Vénusza, |
megváltozottan, furcsa és kusza, |
a régi árnya, a torz örökös, |
ki nem kacajos és nem görögös, |
a széphúsú, ledér, dalos kobold, |
ki mindig a nyomodba bujdokolt |
felrázta a pokolt. |
a kar ne hívja fényre lelkedet, |
mely édes éjtől, parfőmtől beteg, |
Itt nincs segítség; lelkünk zavarát |
nem rontom és javítom; ó barát, |
Csak vadrepkényt és vadrózsát fonok |
és vad igéket, víni a konok |
nem látható porod. |
ha jó, köszönj; oly édes a közöny, |
és boldog az, ki megbocsát s köszön, |
hol tar csokorba fontad az avítt |
árny és titok beteg virágait, |
a szirmot, amely mérges vérbe fúlt, |
a férges szenvedélyt, mely elvadult. |
és felújul a múlt? |
ezt a koszorút, és isten veled. |
Hűs, téli illat és gyér levelek, |
Niobe méhe nem oly fekete |
s fagyos a sírunk öblös ürege. |
az életed akármiként zavart, |
te már nem hallasz soha zivatart, |
s a víz áll, mint a part. |