Kosztolányi Dezső: AVE IMPERATRIX!
királynő, nyugtalan vizen!
Kit tisztel száz országfia,
neked a világ mit izen?
törékeny gömb, kezedbe van
és átvonul rajt elfolyó
árnyék gyanánt, homályosan
fehértaréju, harci hab,
halálos és tüzes ború,
mi gyúl az Éj urainak.
- isméri hitszegő orosz -
ugrálva fut fekete, tárt
szájjal, mert a golyó poroz.
hagyá zafír-barlangjait
s oly zivatart áll most, amely
fényt, csillagot vakká vakit.
Pathan nádasain rivall
s ind hegy remeg, ha harsog a
serged, kemény fiaival.
hűsölget, az afgán vezér,
a kardjához riadva kap,
hogy kéme, a mór odaér,
már Kandakhar kapuiban
dobognak a mi dobjaink,
ütemes zajjal és vigan.
hol a kardos, tűzkoszorús
angol, vérezve, egyedül
a hatalom csúcsára kúsz:
ind ég pillére, szürke jel,
láttad az angol Győzelem
szárnyas kutyáit? Ó felelj!
Bokhara, vörös liliom,
Oxus, ahol fürgén siet
turbános kalmár a sikon:
mit annyi sok hivő tiport,
poros és hosszú karaván
cédrusfát hozva és bibort;
a hegyoromra meredőn,
minek márványkútján a víz
sosem apad a déli hőn:
útján egy cserkeszlány vonul,
kit egy kánnak küldött a Cár
hűbéruri ajándokul, -
szárnyalva a csaták körül,
de a galamb nem harcias,
az otthon ül - és nem örül.
szerelmesét sovár ara:
halott kezébe lobogó,
fölötte örvény vihara.
sok hónapig, sok-sok napig
nem mászik apja térdire,
a házban a bánat lakik.
a halovány özvegy, szegény -
kopott vállrojtot - kardokat -
enyhíteni szive sebén.
nyugtatja a sok daliát,
tört pajzsukon nincs semmi zöld
levél, szerette-szép virág.
mások az afgán romokon,
amerre a Gangesz folyik,
hét ággal, sívó homokon.
és sok Kelet kapuinál
az óceán medrén pihen
s Trafalgárnál, hol szél zihál.
Ó naptalan nap, pusztaság!
Ó néma örvény! Ó te mély!
Adjátok őket vissza hát!
s loholva és búsan haladsz,
ó Cromwell Angliája te,
minden rögért egy fiat adsz?
és gyász a vidám éneked,
halottjaid szél és vad ár
nem adja vissza teneked.
part a jutalmuk mindenütt -
ajkuk lezárult hidegen
s mi nem szorítjuk a kezük.
behull aranyhálónkba, mondd,
mikor ennen-szivünkbe rág
mi sohase mulik, a gond?
mozgó fenyőerdője, mit?
Ha otthon elfuló jajunk
felhőzi házunk tájait.
gyorslábu angol lovagok?
A szemfedőjük úti fű
s köröttük a hullám zokog.
holt ajkatok beszél-e még?
Ó tompa föld! Ó lomha pír!
Ez hát a vég? ez hát a vég?
szent álmukat megsérti tán:
te meddő, tüskekoronás,
hágj a magasba, Angliám.
az őröd a jövőbe lát -,
mint nap véres vizek mögül
kél az ifjú Köztársaság.