Kosztolányi Dezső: EGY MEZEI PACSIRTÁHOZ
Nem is vagy te madár,
ki fönn a messze mennyen
lágyan dalolva jár
s csorog a szivedből az édes dallam-ár.
a mennyig, égre kelsz,
akár a tűzi felhő;
a mély kéken kerengsz,
dalolva röppensz és röppenve énekelsz.
az alkonyi ködön,
szállsz a felhőkbe halkan,
öröktől-örökön,
mint fiatal, vidám, testnélküli öröm.
halvány röptöd felett;
mint csillag a verőben
alig-alig remeg,
oly láthatatlan vagy, s halljuk vad éneked,
nyilas, virradti ég,
mikor lámpája füstöl
fehér hajnalba rég,
s érezzük, itt a nap, de alig látni még.
eget-földet betölt,
akár a hold, hogy árva
felhőn remeg s a zöld
özönbe fürödik a táj, az ég, a föld.
mi vagy, kedveske, mi?
Nem szebbek a szivárvány
villámló gyöngyei,
mint a te éneked csillámló gyöngyei.
ki elbújt valahol,
a föld körötte néma,
s merész-új szava szól,
azután az egész világ vele dalol:
nagyúri, méla lány,
ki gyötrődik szorongva,
vágyaktól halavány,
s egyszerre csak dallal könnyít a bánatán:
harmatkönnyes gyepén,
mely szétveti aranyló
szikráit könnyedén
s fű és virág között remeg a szende fény;
édes-nyugodtan él,
s egyszerre letarolja
a forró déli szél,
és illatától a vad rabló elalél;
a kikeleti ág,
a langy eső zajától
fölébredő virág,
de vidorabb, tisztább a te friss muzsikád:
mért ujjongsz annyiszor:
boldogság nincs itt mélyebb,
a szerelem, a bor
nem ád oly mély gyönyört, mint mi torkodba forr.
éneklő diadal,
ki is verseng e dallal,
oly édes, fiatal,
hiába itt a harc, meddő a viadal.
mi adja ezt a színt?
A rét, a víz, a szirtek?
Milyen táj képe int?
Szeretsz-e? vagy sohasem ismerted-e a kínt?
ábránd sosem vegyül
se fáradság unalma
mely a lélekbe gyűl;
a tiszta szerelem nevet rád, szent kegyül.
látod, hogy mit müvel
a halál, s igazabban,
mint e sok porhüvely,
és mégis énekelsz, kristályos derüvel.
sírunk azért, mi nincs,
őszinte nevetésünk
sötét kapun kilincs,
fanyar méz a dalunk, és fáj az is, mi kincs.
gőg, jaj meg gyűlölet,
és nem könnyezne rendre
az ifjú és öreg,
akkor se érhetnők utól az örömed.
hullámzatos zene
és mint a könyv, a lázak
tudásával tele,
te földet megvető, poéták mestere!
szivem, vidám menád,
adj zengő, égi tébolyt
és részeg citerát,
s rám úgy figyel a föld, mint mostan én reád.