Kosztolányi Dezső: HUMANITAD
melegszik a nyáj a fenyő alatt csendbe,
mert az sose ölti magára a drága
ősz arany ruháját, rossz bátyja elcsente,
zöld zeke van rajta, csak egyszerü gúnya;
s minthogyha Saturnus barlangjából fúna
egy pár szénaköteg teng odaakasztva,
nyári behordáskor hozta még serényen
az alsó rétekről szekéren a gazda.
Az olvadó havon karámba mocorog
bégetve a bárány s fázó komondorok
folyóra, de búsan visszajönnek megint
nem fütyül a pásztor, nincsen kocsilárma
fönn unos-untalan csak a varju kering
zuzmarás asztagnál, vagy pedig feketén
ül csöpögő ágon; az ingovány jegén
kitárva szárnyait begyesen pipiskél,
majd a holdra bődül; pici folt a tarlón,
félénk nyuszi illan, nézdelődni is fél.
Vijjog az eltévedt sirály és rikoltoz,
mint hórög verődik a szürke égbolthoz.
behozza a fagyos pajtából a rőzsét,
topog a tűzhelynél, mert az idő híves,
a parázsra veti, lobbadoz a hőség
s nevet, hogy megriad gyermeke a lángtól;
de künn a szabadban a Tavasz ficánkol.
kizsendül a fehér mező nemsokára,
kankalint kaszál majd egy-egy béresgyerek
és az első eső langymeleg csókjára
a komor jeges tél könnyekre pityerdül.
Párosul a rigó s a sötét fészerbül
nekikerekedik, hóvirágot tapod,
mohos dombra szökik, a dűlőn meg este
fekete rigó száll, hosszabbak a napok:
be jó lesz, be jó lesz látni, hogy nem havaz
s leveles mezében fűkoszorús Tavasz
(édes bubánata a tüskebokornak!)
smaragd hüvelyéből kiemeli ringó
tüzsárga korongját, melyen arany porlad.
Ismerik a méhek, hogy mi e csodás dísz,
vele nyíl az üröm, fecskevirág, nárcisz.
kacagó kisbéres hujjogva riasztja
a fekete és a tolvaj varjunépet,
ragyog gesztenyefák glóriás atlaszja,
halvány, szagos szirma hull a fűre halkkal
harangvirág csönget remegő haranggal
majd a fehér jázmin szinte nem is földi
pompáját kigyujtja, oroszlánszáj remek,
kárminpiros, hosszú nyelveit kiölti,
poros bársonyában csipkerózsa virul
s mikor a kései rózsa bimbairul
az árvácska szeme s csöndesen elbúvik,
krizantém kirakja arany gályáról
illattalan, cifra, mutatós árúit,
bátor az ibolya, nem fut már tétován,
skárlát bogyó reszket kopasz galagonyán,
Jön már margarétás dísszel a Királytő.
Irisz koszorúval! Ki a legelőre
lusta juhász ballag, utána a nyáj jő
le az itatóhoz, mostan a föld is él.
Zümmög zöldben a méh, délidőn döngicsél.
szeretők virága és mint gyermeteg, hű
apáca fehérben hajlik a gyöngyvirág
üvegolvasóját morzsolva, a szegfű
püspöksüveg-szirma illatoz, kiszalad
sövényre a sárga, csillagos iszalag.
Ki adsz a lágylehű tehénnek is borjat,
kis szarvat gidának, szép selyemvirágot
aszú venyigének, mely e télbe sorvad,
mit őseink egykor bogyós csalmatokban
mákgyökérbe leltek, a varázsod hol van?
új dalra kapatott s énekeltem vele,
hamar feleletre rezzent meg a húrja
gyermeki lelkemnek, édes vers üteme
dalolta az erdőt; - én változtam volna?
Vagy kies tájadon árnyék bujdokol ma?
sóhajjal gyötörve ezt a tiszta derűt,
s mert keserű könyű harmatozza arcom,
azt akarom, hogy sírj te is velem együtt;
balga! Hát mindenki, kit a bú letiport,
sós könnyel lugozza ezt az isteni bort?
imádja a bánat hasztalan panaszát
s átadj a a trónját őneki leverten,
ki az ő szolgája, - mert van itt vigasság,
nem az óceánban, viharos tengerben,
hisz ez is harsogja: "Ne keresd én bennem".
büszkén és nemesen, nem hajtani átkos
alázattal térdet, sohasem szolgálni
magam kicsinyítve, micsoda vajákos?
Mily Medea-főzte ital hoz majd végképp
énnekem harctalan, megnyugtató békét?
testvérért zokogó, csonka harmónia
folyton egy feloldó, befejező szót vár
s mint a hattyú hal meg; én a bánat fia,
pillátlan szemmel néma Memnon szobra,
igy várok a fényre, sose-lesz napokra.
árnya, a hamvveder, az a marék hamu,
attikai urna kedves XAIPÉ-ja -
nem lenne édesebb, különb, mint ez a bú,
mint nyugtalan lázam régi-beteg titka
s hol szótlanul élek, ez az üres kripta?
mint az az ápoló, aki a betegnek
az álomról beszél, de mégsem ad álmot;
varázsvesszeje is hatástalan, dermedt,
durva kulcs a halál, kinálkozó kiút,
de életünk titkán enyhíteni se tud.
mely szörnyű erővel bűbájoló mézet
csöpögtet a szívre s a lélekbe szétfoly -
nem kell az se nekem, az édes enyészet.
Ámbár emlékezem s mindig térdre omlok, ha
eszembe jut az olympusi homlok,
mámorrá bűvölte s már azt kellett hinnem,
hogy a bölcs Igazság korholó szavába
irigység sipákol. - El innen, el innen,
Artemisnél szörnyebb vadásznő, ne űzz föl!
Más prédára vadássz, mert a vészes tűzből
maga a szerelem járjon bár köröttem
aranyos dereglyén a bús partvidéken,
hol nyomorun fekszem és hajótörötten.
Kerülget a vágynak vad szekere folyton.
De el! El! Életem kopár lesz és zordon.
szőlőlugasából hogy lelkem megsejtse
s hozzá édesedjen, hogyha nem is akar;
más főre boruljon koszorús szerencse.
Ama nőé vagyok, ki nem szeret férfit
s fehér keblén Gorgo búsjegye sötétlik.
zilálja a haját, csókolja százszor is,
hálóval, dárdával, vadászi szerekkel
fusson a légyottra az ifjú Adonis,
engem az ő kéjes varázsa nemjár át,
bár be is vehetném legédesebb várát.
ki a pici felhőt meglátta az Idán,
mint a Királynő jött magas Trója felett
s lábaihoz rogyott, még egy uj és vidám
Heléna kedvéért se nyögném hatalmát
s nem nyujtanám neki a végzetes almát.
S ha dalt sose bűvölsz zenétlen ajkamra,
az életem ihlesd: nem zengett-e téged
ő, aki a kardját, lantját néked adta,
Milton angoljaként, ki különb e honnál,
Aischylosként hullt el dicső Marathonnál.
s nem lehet félelem, vágy, bú nélkül élni
oly bölcs nyugalommal, minőre egykoron
oktatott bennünket a komoly athéni,
enmagamba bizva, keményen megállva,
nézve, hogy múlik el a világ vad álma.
s melybe az öröklét tükröződött, a szem,
Colonosba hamvadt, a Tudás leomlott,
Mnemnosyne pedig szülni gyermektelen;
s az éjbe, hol szállott Athéne vad-sebes,
biztos röpüléssel, baglya is tévedez.
bárha boszorkányos bűvölete az ég
holdját is lehozza; az idő Muzsája
bonthatja már nekem cifra-szép szőnyegét,
unottan szemlélem: Polhymnia könyve
forog a kezembe s olvasom tünődve,
a csöpp város ellen s méd vezér hogy nyargal
ékköves kardjával, arany vérttel alább,
bíbor bóbitával, fényes-fehér pajzzsal,
suttogó jegenyék s az óceán között,
amig Thermopylae szemébe ütközött
a maroknyi csapat, oroszlán-fiókok,
hancúzva előtte vidáman, kevélyen!
Bámulva megállott, szíve elfogódott,
fölütötte sátrát szittyós partvidéknél,
két napig csak ámult s hogy leszállt az éjfél
s az őszi pagonyban leölette orvul
mind, ami delit szült Eurotas, Spárta
és semmit se sejtve győztesen megfordul,
pedig már les rá a salamisi öböl
vizén a bús kudarc, - de ez se tündököl.
zavar e roppant kor, mely fénnyel van teli,
nem bírom szeretni: mint Óra kereke,
mely vak tömlöcébe a delet elveri
s nem látja a Napot, úgy magam se látom,
mit kerget a vágyam, csalfa délibábom.
hogy mi is a Tudás! Szóljatok, szóljatok
Helvellyn halmai, miken nesz se éled,
magányos kőszirtek, kristály kis patakok,
hol a tiszta Szellem, akit nem sújthat vád,
ő, ki megcsókolta százada vad ajkát?
ő, a szent babéros, ki lelkünk nyugtatja,
ki szerény sorában koszorútlan fővel
mint a Szeretet és Kötelesség papja
oly magasra hágott, mint a világ Bölcse,
hogy a legmagasabb Törvényt is betöltse.
bemagolt igéit, mint az iskolások,
de mégse hisszük el, a nemes örökség,
a hydra-ölő kard, mit forgattak mások,
elkopott kezünkbe, ki lép föl a hegyre,
a dicső magasba s ki követi egyre?
Itália fia milyen nem lesz soha,
ki Istenért halt meg, miként igaz ember
s csöndesen pihen már elhamvadó pora,
őrizd kegyesen őt, Giottóm tornya mostan,
te márványliliom liliom-városban!
s a haragos Arno gátjait túlfutva
ne öntse el sírját sárga habjaival,
nagyobb hős nem ment a Capitoliumra
hajdan se, hogy Róma Rómaként hódított
s Szabadság volt az ő Arája s a Titok
s rozsdás kulccsal állott az őr mögötte és
borzadva menekült - szólt a harang döngve,
mellyel császárokat termet a feledés,
mint sebzett keselyű menekült szálldosva,
míg a nagy Triumvir vonult a Városba,
megölte a sakált az oroszlán odván -
most csöndbe hamvadoz ama tiszta dómban,
mely az Arno völgyén végigmagasodván
Brunelleschit hírli. - Ó szólj, Melpoméne,
sípodon a legszebb gyászdalt fújd feléje!
hogy a Vígság sírjon és a Kilenc Múzsa
feledve fönségét, Róma dicső fiát
mélységesen igaz gyásszal koszorúzza,
ki Marathon fényét gyújtotta meg ottan,
a naptalan földön, mely sírt elhagyottan!
Firenze leánya estente merengőn
vigye koszorúit, ritka virágait,
melyek Vallombrosán nyitnak, a bús erdőn
s födje márványsírját, melybe nem ködös folt
emléke, mivel ő csuda-üstökös volt.
vihar a végtelen peremére kerget,
ahol ölelkezik a Zűr s a Teremtés
s nem-múló Kerubok egyre énekelnek,
szárnyukon Semmivel - elment a bús-szavú,
hold-nélküli űrbe - de bár por és hamu,
megtorpan és remeg kezében ollója,
nyílj ki, zömök kapu, szárnyadat kitárva!
Ezüstös harsona, zengj éneket róla!
Mert az, amit gyűlölt, lopakodva tűnt el
sötét odujába, Istennel s a bűnnel.
a vörös bujaság gyilkos és vad anyja?
München palotáján márvány klasszikus-had,
görög ifjú nevet, mig a tenger nyalja,
mossa és tördeli Aeginát szüntelen
s nincs ottan a képük, életünk színtelen,
fáklyaként tündököl s a hajnali óra
egyszerre kioltja, a dicső elhunytat
háborús harsona se keltheti szóra,
mert egy Mazzini volt! Niobe még gazdag,
fia van, ha kő is, de nincs az olasznak.
akik nem istenek s mégis úgy szenvedtek?
Ki veszi le síri-leplük? Mily csodahit
látja meg a testük? Ki ad neki enyhet,
elguritva sírja mellől ama követ
s ki csókolja vértől rózsálló seböket?
Népek között áldott, te a legszomorúbb,
Aspremonte síkján érted halt hős gyanánt
a kalabriai, a véres koszorút
boldogan viselve a Szabadság végett,
hogy Istene se volt szent! de lelkünk kiégett.
bilincsben a részvét: sunyi Nyomorúság
naptalan utcán fut és a kemény harc dúl,
koncolva gyermekek gyönge, meleg húsát,
mi pedig hallgatunk: - Ó nyomorult, ocsmány,
méltatlan a jelen nagy multunkra, posvány!
mely gaz viselőjét megöli? A jó, szép
régi vezérei eltűntek, a zajba
némán meredez föl a hallgató szószék:
mint a beteg anya, ki szül megalázva
alacsony porontyot, mi is a szép lázba
szabadság Judása, a tékoz, dőzsölő
Anarkia, mely az aranyát elcseni,
de semije sincsen, itt a testvér-ölő
Butaság, Irigység, e kígyó, mely marja
enhusát, Fukarság, melynek béna marka
kapzsiság, mely annyi embert ölt hiába
zúgó kerekek közt, igen, itt van a mag,
mely magvetőt gyilkol mostan Angliába,
sarjad is a vetés s a bús Szépség itthon
nem járhat kövezett, csúnya útjainkon.
megrágja a szú is, sötétül a gyomtól,
szél, hó prédája lett, szentségtelen kezek
építgetik újra: ha az idő rombol,
legalább borostyánt dob is a rögökre,
de az új vandálok kopárok örökre.
szavát zengette meg Lincoln nagy karzatán,
úgyhogy a márvány is dalokat rebegett
oly édes éneket, amilyent még talán
nem tud a nádsíp sem? Hol a mesteri kéz
mely friss iszalagot futtatott föl merész
annak, ki szerette mezőnk liliomát
s angol virágaink? Még a régi napok
virradnak reánk is s az évszakok tovább
zöld, szürke fonalat szőnek a szövetben:
lankáink se mások: de nincs meg a Szellem.
mivel a Zsarnokság buja egy Királynő,
gyilkosság a bátyja, ő vele hál együtt,
pestis a lakója: rossz mesgyéken jár ő,
álnok lába véres, mocskos útra téved:
jobb a kopár puszta, jobb a szabad lélek!
összhangzatos élet, ha a férfi szabad
és szűzi az asszony, gyors, dagadó izom
villanó játéka magasabbra ragad,
magasabbra emel, mint Agnolo töppedt,
vaksi Szibillája, ki íráson töpreng,
Tizián kislánya s mint liliom ragyog,
vagy Mona Lisa, ki hajából mosolyog, -
ő maga az élet sokkal-sokkal nagyobb,
mint az írott Angyal, hogyha az egyszerű
Isten lakik bennünk! Csak a görög derű,
körüllovagolják Athéne szentélyét
s testük természetes, tekintetük higgadt,
mert bennük tükrözik az isteni mérték,
ama tiszta arány fékező ritmusa,
mely nélkül örökös volna itt a tusa -
édesanyánk csókja s a sírgödör között,
hogy a vad Kísértés odvában elhallgat,
elreked a hangja és a megöklözött
bűn megy haloványan, kisérteni nem mer,
s fut a kéjtanyáról a Vágy riadt szemmel.
s egy lenne vele és minden ittlevővel,
hogy semmise vesszen s édes együttesben
a remegő hússal, lüktető velővel
trónolna a Lélek, épen és bezárva
hiú tusa ellen, víhatatlan várba
fenkölt magasából, üdülve a harctól,
tudva mire való ama lánc, az okság,
mely minden elevent külön egybekapcsol,
egy magas egésszé, mely örömet jelent,
fönséges hozsannát! Az volna csak a rend,
ösztönnel szólana hozzánk az értelem,
maga az érzék is, a gyatra ész szava
tüzelné a lelkünk arra, mi végtelen,
páros akarással egyszerre lendülne,
mint égi planéta zenére zendülne,
roppant harmónia, mely égi körökön,
szférákon suhogna, azután az Úrtól
ujultan szállna le mihozzánk, örökön,
ujjongó erővel - ha ezt megtalálnád,
ez lenne a vallás, a legnagyobb ábránd.
sértetlenül, bátran, tisztán élni nekünk,
szomorú ajkunkon azóta más dal szól,
tulajdon fejünket gyalázta meg kezünk,
sivár számüzöttek, nem a miénk semmi,
jogos örökünk sem, vad lázat kell enni.
mert a mai ember rongyok rongya, hitvány,
más életét éljük, mivelhogy a részvét
elveszi sajátunk, aztán szétszakítván
eldobjuk életünk - másképp vala hajdan,
test, lélek egyesült ama titkos dalban.
Kálváriát járunk, a lelkünk eltévedt,
mint aki en-arcát nézi a tükörben,
nézzük az öngyilkos, vad Emberiséget
s vádol bús szemének csöndes-néma gáncsa,
hogy a véres kéz a testvérét ne bántsa.
Ó szenvedés kelyhe, sajgó sanyarúság!
Érettünk vállaltál végtelen időbe,
kik nem is szerettünk, hosszú haláltusát,
nem tudtuk, botorok, s ez lőn fajunk veszte,
hogy a kard, mely megölt, enszivünk sebezte.
éj, amely leszállott, fény, mely semmivé lett,
lándzsa, amely megszúrt, seb, mely megfakadott,
az áruló ajak, az elárult élet;
örvény is pihen itt: a holdon is béke:
csak ember embernek cudar ellensége.
amelyek változva s mégis változatlan
a vak Zűrzavarból fölfelé verődnek,
tomboló tengerben, szirtben, lángviharban
míg napok születtek s tiszta szerelemmel
hajnalcsillag dalolt, hogy az - Ige Ember!
megfeszítve, hullhat véres verejtékünk,
meglazul a szög - s leszállunk a keresztrül,
szikkad vörös sebünk - megint ujra élünk.
El, el iszapos nád, rád szükségünk nincsen.
Az, ami emberi: isteni, az: Isten.