Kosztolányi Dezső: ITYS ÉNEKE
A harangvirágok, mintha tenger árad,
elöntik a tisztást s bakszakál, szélrózsa
fehérrel fodrozza a kékellő árat, -
inkább van itt Isten, mint abban a tokban,
mit sápadt pap emel drága gyémántokban.
fehér liliomok kelyhén sátoroznak,
s merre a nád suhog s merre napfény van még,
csuka sütkérezik, henyél órahosszat
félszemét bezárva - süveges, agg püspök,
zöld pikkelyén cifra aranyak, ezüstök.
Palestrinát játszik s mesteri kezekkel, -
ugy rémlik - ő maga nyomja az orgona
zengő billentyüit kék husvéti reggel,
amikor a Pápát sötét szobáiból
emeletes székén, mely mint a bűn bibor,
a tér fölé, min nép tolong véges-végig,
szökőkutak fölé, mik láztól ujjongva
ezüstdzsidáikat fölvetik az égig
s Ő kezét kitárja Keletre, Nyugatra
békétlen népeknek hiú békét adva.
mely dacol a holddal sokkal édesebben
ég, mint Róma dicse! Be furcsa, egy éve
egy vörös Bibornok előtt térdepeltem,
az Esquilinuson vitte az Ur testét,
s most a vetés között e pipacs is szebb még.
harmatja tündököl, illatosabb illat
száll a hűvös estbe, mint láng aranyától
ékes füstölőből, mit ministráns ingat,
mikor az öreg pap az oltárhoz fordul
s igaz Isten lesz a kenyérből és borbul.
megszegne a hangja, mert énekel ottan
egy kis barna madár, hallom a fű alól
csattogni a torkát, mint egykor hallottam
Arkádia himes, csillagfényes ölén,
hol egy lesz a tenger és a fehér fövény.
mikor az arató kaszákat köszörül,
vadgerlice zokog, béreslány feleszmél
szerény nyoszolyáján, dudolni kezd s örül,
mert benn a karámban béget reá nyája
s párázó, nagy nyelvvel várja már mindnyája.
édes a szél, mely friss szénaillatot hoz.
Édes a döngő méh, mely zúgva, kibomló
rajokban röpül a hársfa-virágokhoz;
édes a kis üsző, mely csupa nyugalom,
hasadó, zöld füge piros téglafalon.
hogy késő ibolya nyílik az ér alján,
édes hallani, hogy búg föl a panasz-dal
Árkádia táján, Daphnis pásztor ajkán,
hogy érik a búza s mentén az akolnak
daliás aratók fürge táncot ropnak.
Illyria völgyén, mely az égbe vész el,
majorannás füvön levegőbe nézni,
tölteni nyarakat semmitsetevéssel,
páros fuvolánkkal fuvolázni versenyt,
míg a bíbor tenger türemkedve berzeng.
tapodná egy régi isten e ligetet,
hallgatni a nótát, mi nádsípon fuvall,
látni a faun-fejet, mi a szittyó megett
egyszerre kibukkan s ah az égi pásztor
fehérgyapjas nyáját hajtaná a pásztról.
bárha éneked lesz saját réquiémed!
Szegény krónikásom, hát kapj a mesédbe,
bárha enszavadba tragédiád émed!
A mi komor angol mezőink ne vesd meg,
vannak virágaink mindennél nemesbek.
keresni a fiú görög föld talaján,
mennyi virág, melyet aeol táj sem ismer
s itt a sövényen nő dúsan, mint buja lány
pazarolva tékoz szépségét s liliom,
mit Illissos sem lát, a folyón, milliom,
fecskék fázó raját, de idegen nagyon
ott, hol Attikának lejt szelíd dombalja;
vörösbegy kedvence, a piros, kusza gyom
Arkádia táján szintén meg nem terem
s mennyi elégia szunnyad édesdeden
Syrinxnél lágyabban szólana az ének,
ha beléfognának; és a bűvösen szép
barna orkidea, min ülnek a méhek,
Vénus homlokára lenne méltó merész
fejékül s ott, ahol a bika legelész,
de már jó messziről meglátja a lepke,
pedig a nyári éj kétszer is megtölti
harmattal a kelyhét, mielőtt remegve
feltűn az esthajnal csillaga s a pásztor
hazamegy; levele aranycsillogást szór,
még égve a láztól megcsókolta volna
reszketeg szirmait fényt hintve reája,
vagy talán surolta Mercur szárnya-tolla,
hogy lefelé röpült a pázsit vánkosán!
Mi napjait tartja, a pirinyó kocsán,
vagy mint bús Arachne szövöttes-ezüstje,
mondják ott fakadott hajdan Annak sirján,
kit egykor imádtam, de ma nekem büszke
emlékek kellenek, heliconi berek,
vig faunok ligete, kék-nimfás tengerek,
hol a patak partján Nárcisz ül borongva,
szemében a lankák véghetetlen csendje,
hajában az erdők kúsza ága-lombja
s udvarolja egyre a törékeny képet,
mely mihelyt csókolná, azonnal elszéled;
s két tűz melegíti és ki nem elégül,
szenvedélye olyan halálos rettentő,
nem tud elszakadni egy a mástól s végül
belehal szerelme; azután oreád,
ki holdas lombokon az erdőbe belát,
látja a tengeren az áruló népet,
rázza bíbor fátylát és hívja kitartón
hűtlen Theseusát s már mögéje lépett
sárga párducával Dionysus s várja;
az a kép kell, amit Maeonia bárdja
elefántcsontszobán heverő Heléna,
pirosajkú fiú deli udvarlója,
sisakja tetején lobogó bokréta,
messze künn riadal, tompa nyögés, hadzaj,
Ajax követ röpít, Hector vár a pajzzsal;
levágja kardjával Gorgo ezer fejét
s az a sok-sok mese, mi a görög urnán,
mint gazdag rakomány meredezik feléd,
nem hoz ennyi kincset a dus spanyol naszád
kincses Indiából; csak ezt add vissza hát,
a görög istenek, csupáncsak alszanak,
ha dalolsz, ocsudnak s Thessalia rétjét
látják meg azonnal a mi egünk alatt,
Themzénk Daulis vize s hol hideg hegylánc volt,
a sárga mező lesz, hol Itys viháncolt.
a leveles csöndből daloltál alant a
gyönyörű ifjúnak, mig meghallá ő lenn,
hogy fujja a kürtjét messze Atalanta
Cumnor halmain át, majd szavára elment
s este meglelé az attikai csermelyt, -
aki a nap ellen véded meg a holdat!
Ha te vagy csakugyan, kinek hallva füttyét
a pásztor kedvesét kereste s elolvadt
maga Proserpina, lágy mámorba ejtve,
pázsitos Sandfordon hazáját felejtve, -
Ha már énekeltél a barátainknak,
azoknak a kevés rokon kesergőknek,
kiknek sokkal több a toszkán hajnalcsillag,
mint ragyogó napja dicső Rafaelnek,
akkor dalolj nekem! mert igen szeretlek.
ősi elemekre bomoljon a forma,
a Szépség, amelyet azóta megöltek,
járjon a ligetbe, a szabad majorba,
amint Letho fia, a gyereknek tetsző
juhot kecskét terelt, kezébe fűzvessző.
cifra himnuszára megjelenik újra,
rázza bősz tigrisén botját, amit színdús,
sárga repkény díszít, tobzok koszorúja,
amig Bassarides részegen torozván
vadat űz s prédája gödölye, oroszlán!
ellopom Astaroth szárnyát, a fehéret,
jeges szekerében szilajul rohanva
egy óra alatt már Citheronba érek,
mielőtt nem csordul habtól a boroskád
s faunok a fürtöket boldogan tapossák!
denevér halk szárnnyal új kalandra rándul,
szőllőlombos mellel egy menádlány riog
elcsenve a makkot a sok alvó Pántul,
oly csöndesen, hogy nem rezzen föl a rigó,
csak aztán oson el, ugrálva, sipitó
vastag már a harmat s megnézi a prédát,
a barna szatirok, egész vidám csapat,
tiporja a füzény bíbor sarjadékát
s szarvas mesterének, aki díszbe terped
fűzkosárba nyujt át hamvas szilvát, epret.
Apollo gyermekét láztól alélt arccal,
a tyrusi herceg vadász sörtés vadkant,
gesztenyés ligeten zöld sűrűbe nyargal
és az ivortestű, szürke szemű nő szép
lován űzi-hajtja bársonyzekés őzét.
fiatalon csorgó bíbor vére indul,
szennyezve a jácint viaszk-csengetyűit,
Vénusz elmeséli, lelkébe mily kín dúl,
megcsókolom szemén, aztán ajakon is
s myrthusligetbe visz, hol fekszik Adonis!
ez a tejtestvére búnak és önvádnak,
mérget önt fülembe. - Ó majd szabad leszek,
fölgyujtom vén hajóm! aztán újra látlak,
fehér hab csodája s Proteust, zsarnokát,
leverem, elrablom korállos csarnokát!
Kolhiszi szekrényét, kincsérő titkait!
Fáradt Proserpina sápatag rózsáját,
mely lankadt homlokán búsan virágozik
s oly harmatot izzad este, hogy ő távol
Ennáról álmodik és Sziciliáról,
síma, kies mezőn liliomok felett,
mielőtt zord ura azt nem óhajtotta,
hogy a gránátalma magvát izlelje meg
s fekete lovakkal levitette oda,
hol virág se nyílik, nap se ragyog soha.
méloszi majorban az egyszerü Vénus,
ó csak egy órára ocsudna csendesen
nehány antik szobor s nem lenne setét-bús
a flórenci Hajnal, közönyét felejtvén
nyugtathatnám fejem óriási mellén!
ittas ifjuságom szüretes borátul,
Felejtem a hiú harcot, az egészet,
szörnyű Gorgo arcát, mely arcomba bámul,
imátlan virrasztást, tusázást s mostohább
meddő ajándékát, jajt, levegőnk dohát!
Endymion lép ki a rétre setéten,
holdasan a vágytól, megcsobban a Themze,
Pán keres nádsipot locsogó vizében,
hogy kék barlangjából kijöjjön a najád
s rémülve-örülve hallja dalos jaját.
és az ezüst tenger drága, ezüst hölgye
karjába béklyózza a vadászt, kit kaland
csalt el oldalától és Dryope tölgye
szétnyílik, hogy nézze kedvesét vidáman,
aranyos hajával a nehéz igában.
csókolja bús Daphnét, ki remegve ébred
reszkető babérból, magányos Salmacis
tárja kopár báját a halott holdfénynek,
Antinous megy a völgybe, ámuló-bús,
kéjes mosolyával, piros Nilus-lótusz
árnyazva bűvölő, álmatag szemhéját,
szeplőtlen Artemis ott a lankán távol
magas tunikában ver riogó réját,
ebeit uszítja, vadat riaszt szóval,
éles dárdaheggyel, érces halihóval.
Ó mélabú, zárd be hollószárnyaidat!
Ó zokogó Dryád, ne adj a hegyoldal
alján olyan választ, melytől a szív riad!
Szárnyas Marsyas, ne jajgass a fák megett,
Apollo nem kedvel ily gyászos éneket!
jón kacagás nem zeng itt a levegőbe,
lassan foly a Themze, ólmos tükre visszás,
kopár ligetéből mulatozni dőre
népével elfutott Bacchus, csak az erdőn,
Nuneham lombjain sír a dal kesergőn, -
egy emberi szívet repesztene ketté,
mert a zene néha emberien sikkant
könny bűvöli s emlék igaz szeretetté;
mért sírsz Philoména, mért remegsz, nem tudod,
hogy nincs itt Pandion s nem jár erre hugod?
sem a szövet, melyen vérfoltból van a jel,
pajtások járkálnak a lankán merengve,
a völgy ölén egy-egy fáradt diák hever
félig csukott könyvvel s a kanyargó mesgyén
szeretők tanyáznak este, csókot esdvén.
apró nyúlfiakkal a hancúzó nyuszik,
hol imént víg ifjak biztatták a csolnak
sebes haladását, mely cél felé uszik,
bomló ezüst szálát pici szövőszékén
kötözgeti a pók, a majorba békén.
bégető juhait a vesszős akolba
terelte a pásztor, sandfordi zsilipnél
egy oxfordi ladik fut el zakatolva,
fölriad a fajdtyúk a szittyós berekben,
hosszú, setét árnyék mint a fecske rebben.
a kékellő pára már a fák közé folyt,
kél az arany csillag, messze világ, némán,
tündökletes égen vonul a fehér hold,
mint repülő virág, amint a szél fujja,
lázas gyászéneked hallgatag tanuja.
tudja, Endymion nincs már nagyon távol;
csupán az én lelkem olyan, mint a nádszál,
mely dalra sohasem zendülhet magától,
csak hogyha más fujja s mindegyik szél hányja,
dobálja a bánat széles óceánja.
sír a setét erdőn, halkan, elhalóan,
másképp csöndes a lég, olyan csöndes, mintha
a denevér szárnyát hallanám valóban
s hallanám a harangvirágot a csendben
amint tele kelyhén a harmat kicseppen.
Sűrü, barna cserje, enyhe-szelid füzes,
itt van a kisváros hosszu Főutcája,
Magdaléna tornya, mely aranytól tüzes
engem is fölébreszt; vajjon mire várnék?
Krisztus templomában csendítik az ávét.