Kosztolányi Dezső: MAZEPPA

Teljes szövegű keresés

MAZEPPA
 
George Gordon, lord Byron
 
1
 
A pultavai harc lebírta
Károlyt, a nagy királyi svédet,
egész sereg hullott a sírba,
harcolni érte ki se égett.
A harci kedv és a dicsőség,
mely, mint az ember, hűtelen,
kegyelte mostan cári hősét,
és Moszkva állott győztesen
és áll, amíg a vészt jelentő
irtózatos, sötét jövendő
nem sújt le még nagyobb seregre,
több sort, nagyobb hőst porba verve,
s ez lesz a bukás, ha majd talál,
egynek kudarc - s mindenkinek halál.
 
2
 
A kocka így balul esett el -
Károly futott a harci sebbel,
ment éj-napon, folyón, mezőn,
bemocskosítva vérezőn;
sok száz bukott érette le,
de pisz se zúdult ellene,
bár sokszor a parancsolóra
törnek, ha jő ily vészes óra.
Lovát Gierta néki adta -
s ő elveszett az istenadta.
De a szegény, halálra hajszolt
ló is kidőlt, iszonyú harc volt.
Ment a király, mély volt az erdő -
őrtűz gyulladt a messzeségbül -
ottan virrasztott a leselgő -
és lerogyott a földre végül.
A népek ura ő, a hérosz,
ki ezrek lelkétől babéros,
egy vad fa alján mozdulatlan
feküdt aléló ájulatban
a tagja fájt, mart a sebe,
az éj hideg volt, fekete.
Álmatlan vére tüzesen vert
pilláiról űzvén a szendert,
feküdt, feküdt, de szeme lángolt,
árnyban, halálban is király volt.
S a fájdalomnak a parancsot
ő adta ki, a büszke zsarnok
s ez kezesen hódolt neki,
mint egykor a nép ezrei.
 
3
 
Csak pár vezér követte ottan,
s a maradék raj is apadt,
de ez megállt híven, nyugodtan,
mint hősi, hű lovag-csapat.
Némán, busan leültek ők,
uruk meg a lovuk előtt;
mert katona és ló a bajban
testvér, bajtárs, elválhatatlan.
Mazeppa is ágyat vetett
a terebélyes tölgy alatt,
mely durva volt és korhatag
s mint ő, kevély, elvénhedett.
De előbb a derék kozák
jól megvakarta a lovát,
almot csinált alája nyomba.
Zilált sörényét simitotta,
megoldta a kantárt, övet
és nézte vígan az öreg,
miként eszik, mert félt nagyon,
hogy a lova nem fog legelni
a hűs, éjféli harmaton.
De ez olyan volt, mint ura,
nem törte, nem gyötörte semmi.
Nem szállt veszéllyel alkura,
könnyen tanult, vadul futott,
gyors volt, kitartó és nyugodt,
egy csettintésre törtetett
és szállt, akár a förgeteg.
S meglátta őt, bár szerteszéjjel
sok százan álltak, barna éjjel.
Futott rohanvást, fürge kéjjel
reggeltől estig szüntelen,
követve őt minden helyen.
 
4
 
A köpenyét kiteritette,
dzsidáját is letette rendre
s puskáit nézte boldogan,
nem rázta szét a vad roham -
a serpenyőbe híg por áradt
és rendbe voltak mind a zárak -
de az övére is ügyelt,
vizsgálta a kardot, hüvelyt; -
aztán megint dolognak látott,
előkotorta az iszákot,
a kantárt, s nyájasan kínálva
reátekintett a királyra,
majd társait unszolta véle,
s zavartalan volt és uras,
mint díszebéden az uracs.
 
Károlynak tetszett szűk ebédje,
kóstolt belőle keveset,
majd kényszeredve nevetett,
hogy úrnak lássék a bajon,
mert marta még a fájdalom.
 
És így beszélt:
- Hej nincs legény,
bár seregem bátor, kemény,
ki harci marsban, ütközetben
oly fürge és rettenthetetlen,
mint te, serény, szerény lovag.
Nagy Sándor óta a halandó
nem látott ily vitézt, s olyan ló
nem volt soha, mint a lovad.
Ha te kiszállsz folyóra, síkra,
szittyább vitéz vagy, mint a szittya.
 
Mazeppa szólt:
- Drágán tanultam
ezt a lovaglást, még a múltban.
 
Majd Károly:
- Hát öreg, beszéld el,
hogy s mint volt az?
Mazeppa széjjel-
tekint s felel:
- az hosszú volna;
s most lóhalálba menni kell.
Minden helyütt tőr, kandi csel,
egy ellen tíz minden bokorba,
soká lesz, míg a Dnyeperen túl
ló és ember üdülve elnyúl.
Aludj tehát, megyek előre
s most én leszek a sereg őre.
Szólt a király:
- De kérlek, esdek,
kurtítsd meg ezt a hosszú estet,
mesélj kicsit, akkor talán
fáradt fejem lehajtanám.
Aludni vágyom emberül,
és, lásd, az álom elkerül.
- Hát visszahívom a királyért
vén fejjel az ifjúkorom;
húsz éves voltam akkoron -
igen - mikor király volt Kázmér -,
hat évig voltam nála apród.
De a királyom nem csavargott,
mert könyveket falt-bújt a golyhó,
fenségedhez nem volt hasonló.
Nem is nyert ő babért kicsit se,
hogy azt idővel elveszítse,
s így csendben országolt sok éve
minden helyütt (Varsót kivéve).
De őt is ölte a bosszúság:
szerette a nőket s a múzsát,
s úgy meggyötörték, hogy gyakorta
kívánkozott már harci porba,
majd jött egy új könyv, egy új asszony,
hogy véle bút-bajt elmulasszon,
a varsói királyi ünnep,
amelyre ezren összegyűltek,
s bámulta Kázmér udvarát
sok dáma, hercegi barát.
Nagylengyelország Salamonja:
minden poéta így dalolta.
Csak egy nem, egy bús udvaronc,
mert nem jutott számára konc.
Másképpen áll a bál, a verseny,
a rímelő csiszolt a versen,
meg én is írtam - istenem -,
"Szegény flótás" volt álnevem.
 
Hát itten élt egy palatinus.
Gazdag s hatalmas volt sok őse,
nem volt szegényebb náluk ő se,
s bőrébe alig fért hogy ily dús,
és szentül állt az a hite:
hogy az égből pottyant ide,
mert névbe, vérbe és aranyba
nem akad mása senki se,
de kincse annyira kapatta,
addig merengett a családfán,
míg gőgje bárgyúságra válván,
fejvesztve kérkedett vele,
hogy mindez az ő érdeme.
Asszonya ezzel nem törődött -
szép volt és harminc évvel ifjabb.
Utálta birtokát s a gőgöt,
reménykedett, magába sírt csak,
bús vágyak és álmok után,
erénye könnyes búcsuján
egy-két álom, a vére harsog,
tánc, dal és bál igézi Varsót,
s kísérti őt egy messze, halk csók.
Csak még a véletlenre les,
amelytől minden nő kezes.
Aztán majd büszke gróf urának,
az elbizottnak, a furának,
oly szarvat ad, olyan fejéket,
amit nem kívánok tenéked.
 
5
 
- Hejehuja legényke voltam -
bevallhatom ma, vén koromban -,
az életemnek hajnalán
nem is akadt párom talán;
se apród, sem tányérnyaló
nem tudta úgy, hogy mi a jó:
mert ifjú voltam és vidám,
délceg, kemény, mint egy titán,
nem ily göröngyös, de finom.
Azóta gond, bú hullt fejemre
s elgyűrte arcom, úgy bizony.
Ha látna most, sok atyafi
hitetlenül tagadna ki,
a mát a múlttal összevetve,
s e rokkanás egyszerre jött,
viharosan, idő előtt.
Hisz tudhatjátok, az idő
nem tör le engem, bármi jő.
Másért ülök ily roskatag,
csillagtalan égbolt alatt
bolygatva régi vágyakat.
 
Folytassuk.
Hej, a szép Teréz
a gesztenyefák közt ma is még
előttem áll, - ni, látom ismét,
emlékezem, s fejem nehéz,
és nem találok szót ez este,
mely bájait kellőn lefesse.
 
Ázsia lángja volt szemében,
mert a szomszéd török gyakorta
beházasult a szláv fajokba.
S e szem sötét volt, mint az ében,
de néha lágy és remegő volt,
mint éjidőn halkan kelő hold;
nagy és komoly, majd halavány,
olvadva ennek sugarán;
belőle tűz és álom áradt,
majd ugy tekintett, mint a szentek,
akik a szégyenpózna mellett
örülnek a véres halálnak.
 
A homloka meg tiszta tó,
amelyben a nap látható,
ha hallgat a habok zenéje,
s a nyári ég nevet beléje.
Az ajk, az arc - mi volt nekem,
szerettem - s most is szeretem,
érette égve, vágyakozva
tüzes dühvel - a jóba, rosszba.
Gyűlölködő édes haragba.
S a szerelem meglátogatja
vénségem is mint lenge árnyék:
és mostan is reám talál még.
 
6
 
Megláttam - s történt valami;
egy szót se szólt s mégis felelt!
Tudtunk mi mindenféle jelt,
amit nem látni, hallani,
egy szikra, amely szertefoszlik,
melyet kipattant a nyomott szív,
s csodálatos kapcsot teremt,
titokzatost és végtelent,
parázsló lánc, mely összeköt
két áhítozó szeretőt,
egy villamos fonál, melyen
eggyé cikáz két érzelem.
Megláttam - és sírtam titokban,
a közelétől is futottam,
míg bemutattak végre néki,
s aztán gyanú nélkül legott
találkoztunk is itt, meg ott,
s szerettem volna már beszélni,
de gyáva voltam, gyáva, gyenge,
s elhalt a szó számon, remegve.
De egy játék összehozott,
egy léha, ostoba dolog,
mit játszanak unatkozók -
már a nevét is elfeledtem -,
véletlenül a társa lettem
s egymás mellé ültünk mi ketten,
a veszteséggel nem törődtem,
hiszen elég volt, ó elég,
hogy ottan ült a nő előttem,
akit imádtam égve rég!
Fürkésztem arcát, mint az őrszem
(így nem vigyázott ránk az őr sem!)
s láttam, hogy az olcsó mulatság
nem szolgál néki gyönyörül,
mert hogyha nyer, sosem örül,
s ha veszt, közel se bánja hasznát,
mégis megült ott óra hosszat,
mint akit más harc szórakoztat,
némán a székbe gyökerezve,
nem is ügyelve nyer-e, veszt-e.
 
S az agyamon egy perc alatt
átlobbant, mint a villanat,
hogy az ügyem már nyerve van,
a sorsom nem vigasztalan
s nyomban megáradt a szavam.
És bár el-elakadt zavartan
s nem is igen volt épp művészi,
ő rám figyelt - és láttam, érzi -
és tudta is, hogy mit akartam,
a szíve égett, semmi kétség
s a tilalom nem számüzés még.
 
7
 
- Szerettem s szeretett viszont -
Mondják, király, te sose égtél
könnyelmüen fehérszemélyér,
hát le sem festem a viszonyt.
Neked az oly hiú s kicsinyke.
De nem mind úr s fejedelem
a szenvedélyén, vagy amint te
a szenvedélyén s népeken.
 
Herceg vagyok - vagy voltam inkább -,
ezrek feje, hires vezér,
előttem harcba még ma sincs gát.
S lásd, sose voltam úr ezér
önmagamon...
De folytatom.
 
Szerettem s szeretett viszont -
S a csókok íze jó nagyon,
bár követi ezernyi gond.
Találkoztunk, s az óra, mely
megadta várásom diját,
több volt nekem, mint egy világ.
Lomhán suhant az éj, nap el,
de ez a perc feledhetetlen,
nincs mása hosszú életemben.
Ma Ukrajnát is odaadnám,
ha újra ringhatnék a karján
s élesztenének csókjai.
Lennék csak az apród, aki
nőkkel vív édes csók-tusát,
a szíve enyhe, vas a karja,
s a földet is kevésre tartja,
mivel övé az ifjuság.
Titkon találkoztunk: ez édes -
mondják -, mivel nincs, ki felénk les,
én nem tudom, de azt hiszem,
sokszor azért sajgott szivem,
mivel az ég s a föld előtt
nem vallhattam enyémnek őt.
És napokon át sírva sírtam,
hogy nem szerethettünk mi nyíltan.
 
8
 
- A szeretőkre sok-sok szem les,
ránk is ügyelt sok őrködő,
főképp egy ördögi szerelmes,
pedig dehogy volt ördög ő.
Inkább talán valami szent,
aki nagyon soká pihent,
és felgyülemlett az epéje.
Hát szó, mi szó, egy bűnös éjjel
elcsíptek minket szépszerével,
a gróf kicsit nyögött beléje.
S én álltam ottan, mint a préda,
fegyvertelen - de zord acélba,
vasvértben is - egy annyi ellen,
ily elhagyatva - mit tehettem?
Egész közelbe volt a vára,
segély nem jöhetett sokára,
s a hajnal is pirult megettem,
a vég - gondoltam - nyomban itt lesz,
és ez a reggel a halálos,
imádkoztam a Szűz Anyához,
aztán a kedves szentjeimhez.
Némán engedtem végzetemnek,
s a várkapu elé vezettek.
 
Mi lett Terézből, nem tudom,
én mentem a másik uton.
Ez az úr, ki dühöngve horkolt -
mint sejtitek, a büszke gróf volt.
És erre csőstől volt oka,
fájt néki szörnyen az eset,
családfáján mocsok esett,
és böcsülete lett oda.
Elhült, hogy egy ily ifju, pajzán,
szennyfoltot ejtett ősi pajzsán,
mikor ő volt a legkiválóbb,
a legnagyobb - ezt hitte szentül
és megkívánta mindenektül -
még tőlem is - s tüzet okádott.
Ez fájt neki - és az kivált,
hogy apródot lelt, nem királyt! -
Toporzékolt is szörnyűképp -
most már megértem a dühét.
 
9
 
- Hozzátok ide a lovat.
S jött a kevély, lebegve járó
ukrajnai, nemes tatár-ló,
jött, szállt, akár a gondolat.
A tagjai remegve ringtak,
vadul rohant, mint könnyű gímvad,
nem marta gyeplő, fék hurokja -
alig volt még pár napja fogva.
Horkant, az égre borzadt szőre,
makrancosan kapált előre,
és tajtékzó haragba, roppant
félő dühvel, utamba robbant.
 
Egyszerre megkapott a csürhe
és rákötött, hátára gyűrve,
csattant az ostor, és tovább
száguldtam árkon-bokron át...
El, el - s a ló haladt, szaladt,
mint őrjöngő záporpatak.
 
10
 
- El, el - kiállt lélegzetem,
és nem láttam semerre sem.
Alig-alig percent a hajnal,
el, el - tovább - habzó robajjal.
De zajtól fájt még a fülem,
röhej süvöltött körülem,
egy rút röhej, a szélben uszó
nyomomba szálló bús bucsúszó,
mit a rongy-nép küldött felém.
Még megfordultam erre én,
megkaptam a kötelem örvét,-
mivel nyakam odakötötték
s megkunkorodva és dühödten
az átkomat szemükbe köptem.
De mennydörgött a ló, s szavam
elhalt nyöszörgőn, nyomtalan.
Ez fájt - s a kába fájdalomban
véres bosszúra vágyakoztam.
Később bőven volt benne részem.
A várkapu rom már egészen,
a súlyos rács, a felvonó-híd,
a kő, a fa, mind rombolódik,
kopár, üres a bús mező,
pörzsölt ölén még fű se nő,
pár szál inog csupán mogorván
a tűzhelynél, egy falnak ormán.
S nem sejti senki, senki már,
hogy itten állt az ősi vár.
 
Én láttam tornyát lángolásba,
és láttam, hogy repedt a bástya.
Ólompatakok csergedeztek
a fekete, pörkölt tetőről:
a tűz, a tűz, mindent megőröl.
 
Nem gondoltak e napra bezzeg,
hogy villámgyorsan, rontó tűzbe
kilöktek a halálba űzve,
nem gondolták, hogy visszatérek,
és tízezer lovas előtt
fetreng a gróf úr, ez a féreg,
játszottak, incselegtek ők,
tetszett nekik a buta csíny,
hogy a vad lóra húztak engem,
s hánykódtam a táj síkjain.
 
De végre mégis megfizettem.
 
Hej, az idő bírál, itél -
csak várni kell, csak tűrni kell -
és a bosszúnkat, aki él,
sohasem kerülheti el.
Nyugodt virrasztás, sunyi háló:
és győz az éber bosszúálló.
 
11
 
- El - el a szél szárnyán haladtunk,
dörgött a durva föld alattunk,
ház és ember sehol, sehol.
Szálltunk, akár a meteor,
ha sercen, robban a vörös fény,
s szikrázva reng az égi ösvény,
faluk sehol - sehol tanyák -
csak az irdatlan pusztaság,
mit egy sötét erdő határolt,
távolban egy ősrégi vár volt,
mit épitettek a hegyekben
a pusztító tatárok ellen,
ember sehol.. .
De tavaly itt
dőzsöltek a garázda sergek,
s hol nyargalásztak a spahik,
a véres hanton fű se serkedt.
Az ég sötét volt és fakó
langy szél suhant, búsan beszélve.
Szerettem volna sírni véle -
de törtetett, de szállt a ló.
 
Szenvedtem és egy szót se ejték,
patakzott a fagyos verejték
szegény testemről le a lóra,
s horkanva, lángolón, haragvón
futott a tarlón.
Sokszor reméltem, még egy óra
és nem fut ily őrült-sebessen.
De nem, - lekötve, gyenge testem,
csak egy szemer volt a dühének
sarkantyu voltam, s kedve éledt.
Aztán izegtem és mozogtam,
azt hivén, hogy dagadt tagom
a gúzsból így kihúzhatom,
de futni kezdett egyre jobban,
majd szóltam - gyenge, álmatag hang -,
de erre is vadul kipattant,
hőkölve torpant, félve ült fel,
mint hogyha szólítná a kürtjel:
iszamós lett a gúzs a vértől,
csikarva csúszkált már le és föl.
És a parázsló szomjuság
égette a nyelvem husát.
 
12
 
Majd jött az erdő - iszonyú,
határtalan éj és ború,
kócos öreg fák és merev tők,
melyek még meg se hajlanak
a bömbölő orkán alatt,
ha tépi bús dühvel az erdőt.
Aztán szelídebb képet öltött,
lejebb már cserje, enyhe zöld nőtt,
ragyogva, mint a drága festék.
De jönnek majd az őszi esték,
a csörgő lombokat letépve,
s piros lesz a halott levélke,
és úgy ül rajt e bágyatag szín,
akár az alvadt vér a harcfin,
aki elvérzett a tusán
és megfagy egy zord éj után,
hogy arcán - a merev buroktul -
a holló csőre is kicsorbul.
 
E hely cserjékkel volt tele.
Itt volt néhány bús gesztenye,
egy büszke tölgy, kemény fenyők;
egymástól kissé távolabb -
s ez dönti el a sorsomat -
mert út nyílt most a ló előtt,
nem tépte testem a sok ág-bog.
Tűrtem, viselve csendesen,
a fagytól behegedt sebem -
de a kötél keményen állott.
 
Röptünk sebes volt és hatalmas,
el-elmaradt fa, cserje, farkas,
sokszor hallgattam éjjelente,
hogy jöttek nyomomon lihegve
cammogva a bús kullogók,
mik elhagynak vadászt, kopót,
követték ők, bármerre mentünk,
kocogtak nappal is megettünk,
ha hátranéztem néha reggel,
nyomomban voltak már sereggel
és éjszaka hallottam folyvást,
hogyan osonnak, félve lopvást.
Egy kardra vágytam, hogy tusázva
csapjak közéjük hősi lázba.
S elveszni itt - ha nincs bocsánat -
de még megölni egynehányat...
 
Mikor a szörnyű ló elindult,
meghalni vágytam, sajgó kín dúlt.
De most reméltem, hogy kidűl,
hiába! nem volt párja néki
a havasi zergén kivül;
a gyilkos hófúvás pihéi,
melyek a vándort téli éjen
elkísérik a küszöbig
és ottan aztán megölik,
nem szállanak ilyen serényen. . .
Dühöngött, mint anyás gyerek,
ki átkozódva hempereg -
vagy, mint tilalmat nem türő
megsértett, bosszús lelkü nő.
 
13
 
- Eltűnt az erdő, s bárha dél volt
hűs volt a dermedt nyári égbolt;
vagy borzongott fázó erem? -
A kín nyomán pangás terem.
Bár hős voltam, szivós és bátor
s olyan haragos mint a zápor,
nem tudtam, hogy mi van velem,
és elhagyott eszméletem.
De rám harag, bosszú vetett tőrt,
a fájdalom ereje megtört,
mart a fagy, az éhség, a szégyen,
a kötelem, a pőreségem,
aztán a fajtám is olyan,
hogy egy vakszóra komolyan
fellázad, őrjöng s nincs mit, ó,
mint szúrni-kész csörgőkigyó:
hát csoda-e, hogy gyönge testem
egy percre kábult, s összeestem.
 
Szédült a föld, az ég örökkön.
Azt hittem, gurulok a földön.
De nem, fenn voltam, odakötve,
fájt a szivem, köd ült velőmre,
majd lüktetett, pihegve, újra,
forgott az ég, kerék gyanánt,
részeg fák tántorogtak bukva,
aztán szememre szikra szállt,
s az is, az is kihamvadott;
ki halt már igazi halált, -
nem ily halott, nem ily halott.
 
Elnyűtt a pokoli roham.
S jött a sötétség átkosan.
Ocsúdni, jaj, de a sötét
rám boritotta a ködét,
majd azt hittem, tengerbe jutván,
egy deszkaszálhoz vert a hullám,
és egy üvöltő habfodor
sivatag táj felé sodor.
Az életem foszolva szétfolyt,
olyan volt, mint az éji fényfolt,
mely zárt szemünk előtt kigyullad,
ha láz kinozza az agyunkat.
Aztán ez is elmúlt hamar
s helyébe jött a zűrzavar.
 
Iszonyú lenne látni ezt,
ha a halál ránk nyújtja árnyát,
bár azt hiszem, csodább csodát lát,
aki veti a földi mezt...
Mindegy. Én vele szembenéztem.
Most - és mindenkoron - merészen.
 
14
 
- Magamhoz tértem; merre voltam?
Fagy, ájulat, görcs a tagomban.
S az élet árja várva-késve
tér vissza, ütésről-ütésre,
egy nyilalás, vad és kemény,
s megtelt a pangó véredény,
fülem csörömpölt, kalapált,
szívem szorult s fájt, újra fájt,
és láttam is derengve, mintha
szemünk üveg homályosítja.
Hab locsogott, víz tűnt elém.
Fény csillogott, az éj egén
a csillagok.
Ah, ez nem álom.
Úszott a vad ló a vad áron.
Az óriás víz széle-hossza
mozgott közel-távol kigyózva,
mi meg ziháltunk a középen,
a puszta part felé serényen.
Egy percre szűnt a szédület,
mert hűs volt a víz és üde,
lohasztva a lázas tüzet.
Dacolt a ló széles szügye,
hadarva a hulló habot,
ment, baktatott.
Végül a csúszós marthoz értünk,
de keveset használt minékünk,
iszony, halál, jaj, szerteszéjjel,
mögöttem árny, előttem éjjel.
Hány éjszakán és hány napon
feküdtem így, nem mondhatom,
minden sötét volt, fekete,
és azt se tudtam, élek-e?
 
15
 
- Fénylő bőrrel, csukló inakkal,
csorgó sörénnyel, küzdve halkkal
csak kaptatott kétségbeejtőn
a ló a parti lejtőn.
 
Aztán felértünk; éjben úszva
tárult elénk a szörnyü puszta,
köröskörül kopár, süket,
mint álmainkban némely örvény,
beláthatatlan, bús üreg;
fehér foltok távoli öblén,
haragos zöld, titáni erdők
rémlettek óriás csoportban,
mikor a holdgömb jobbra feljött.
De emberek nem laktak ottan.
Az elhagyott sötét sikon
nem volt sehol se semmi nyom,
még egy hunyorgó gyertyafény se
égett vezérlő csillagul.
Ha libben most a láp lidérce,
nyomorom rá is csillapul,
hiába csal és maszlagol,
mert csalfa lángja bús bajomba
eszembe villantotta volna,
hogy laknak, élnek valahol.
 
16
 
- Mentünk előre, csendbe lépve,
rokkant szilaj futása végre,
s gőzölve, fújva, elhanyatló
erőbe járt a vad ló.
Hajthatta volna reszketeg
most egy alélt, beteg gyerek.
De jaj, mit ért ez most nekem?
Hiába csökkent az iram,
ernyedten áll bénult inam,
ha el is oldják kötelem.
Karom nekirugaszkodott,
széjjelszakítni a bogot,
de nem nyertem semmit se véle,
testem kimarta durva éle.
Belátva, ez is balgaság,
feladtam a hiú csatát.
Végére járt a bús futam,
bár célhoz még nem ért utam,
pár sáv jelent meg a magasban,
s terjedt, de lassan, jaj de lassan.
Azt hittem, ez a szürke köd
sosem derül föl és beföd,
míg végre csak szakadt, apadt,
bíbor palástba jött a nap,
a csillagok hadát leverve,
fényük magába szívta szerte,
s kigyulladt tündökölve immár
ő, a magányos, égi csillár.
 
17
 
Felkelt a nap: a köd elült
a sivatag, bús pusztaságról:
föld, puszta föld, közelbe, távol,
átjártuk ezt a téres űrt,
erdőt, síkot. Hiába haj,
se munkazaj, se víg kacaj,
se patkóseb, se kósza lábnyom
az elhagyatott, vad határon.
A lég is néma és kopár,
nem zizzen egy pici bogár,
a fűből és a sűrübül
dalos madárka se fütyül,
míg pattanó szivvel rohan
nyihogva-nyögve, a lovam,
és senki, csak mi, egyedül.
Egyszerre csak a szédületben
egy nyerités harsan megettem
a fekete fenyők felül,
a szél cibálja a bokrot?...
Nem, szállva, mint a gondolat,
jönnek kevély, kényes lovak,
és vágtat a dörgő csoport.
Kiáltanék, de néma ajkam.
Lebeg a ló a könnyű tánctól,
kantártalan, vadul viháncol
ezer bitang ló - egy csapatban.
Sörényük és farkuk gomolyba,
orruk a kín nem torzitotta,
szájuk nem marta zabola,
lábuk se fájt a vaskapocstól,
nem érte hátuk' bot, vagy ostor.
Puszták ezer bitang lova,
szélnél vadabb, és mind szabad,
mint habzó tengeren a hab.
 
Már ott dörögtek az uton,
előzve lassan iramunkat.
Lovam neszelt, szeme kigyulladt,
s még nekibuzdult láttukon,
intett szabad testvérinek,
halódva, halkan nyeritett,
felelt nekik és elbukott.
Megtört szemén üvegburok.
Párázva nyúlt ki lomha lába,
kinyúlt, kimúlt az árva pára.
Megálltak ott - bámulva őt -
és engemet - a ló felett -
kit véres kötél boga köt -
mind vár - szimatol és remeg -
cikáz - üget még - és örül,
megy - jő - forog - körös-körül.
Egy pillanat - és visszamennek,
engedve a legöregebbnek,
egy óriási paripának,
mely oly fekete, mint a bánat,
és nincs egy tarka petty se rajta -
prüszköltek, habzottak rohanva
az erdő fáihoz veszettül -
mert megriadtak a szememtül.
 
Így ottmaradok egyedül
a dögön, amely merevül,
az elnyúló, hideg dögön,
már nem kínozom, nem töröm,
nem nyomja görbesztő sulyom,
de nem bírom, de nem tudom
kiszabadítni testemet.
Haldokló egy halott felett.
Hitetlenül vergődtem itten
s már megmentésemben sem hittem.
 
Kora reggeltől alkonyig
csak vártam, a perc mint folyik.
Mert arra volt csupán erőm még,
hogy lássam testem sírbadőltét.
Már biztosan, reménytelen
megadtam magamat szelíden
annak, miről azt hitte szívem,
hogy oly nagy baj és félelem,
és úgy éreztem, hogy kegyes,
mivel idő előtt keres.
Másként ravasz egérfogó,
mit sohase kerülhet el
a számító okoskodó.
Ez néha hozzá esdekel,
az bánatába maga tőrt fen,
de csúf, sötét, irtóztató,
kínok között is és letörten,
mindenkoron utált bakó.
És tán a gyönyörök fia,
kit folyton örömök karoltak,
sokkal szelídebb és nyugodtabb,
akkor, ha meg kell halnia,
mint maga a koldus-nyomor;
hisz ő már mindent végigélt,
új viharokat, égi kéjt,
s reménye-fosztott és komor,
mit elveszt, az csak a jövő,
a semmi titkából jövő.
(És ezt nem érdem szabja meg,
csupán az idegrendszered.)
De a szegény, bár látja, hogy
halála által átka fogy,
úgy érzi, hogy ez a setét
rabló kifosztja, megrabolja
meg nem kapott új édenét.
Holnapra tán elmúlna gondja,
és vége lenne a csapásnak,
az lenne az első csodás nap,
nem siratott, de felderengő,
egy új nap és egy új jövendő,
s csupa ujjongás és öröm
villanna át a könnyködön
nehéz idők jutalmaként,
holnapra bizton kapna fényt,
s erős lehetne és dicső -
ezért fél úgy meghalni ő.
 
18
 
- A nap, a nap leáldozott
s feküdtem a merev ló hátán,
pusztulva, mint egy átkozott.
Vitt volna el inkább a sátán!
Mire se vágyva csüggeteg
bámultam a fakó eget.
S közöttem és a nap között
egy lomha holló röpködött,
kémlelve, hogy élünk-e még,
s mikor kerül neki ebéd.
Repült, elült és lebegett...
mind közelebb, mind közelebb; -
már-már a szárnya rám borong,
az alkonyon, mint bús korong.
Ha van erőm és ráütök,
le is teremtem végül őt.
De a kicsiny kézmozdulat,
a megcsikorduló homok,
hangom, mely alig hápogott -
rekedt gégén törvén utat -
elűzte a rút röpülőt.
 
Mást nem tudok - csupán annyit csak,
hogy megjelent egy enyhe csillag
s bámulta elborult szemem,
káprázva, ingva csendesen,
majd egy nehéz, üres tusa,
az öntudat bús búcsuja.
Aztán, mint hogyha visszaesnék,
aztán pihentem egy kevéskét,
majd egy nyilallás, új tüzek,
kis szédület, kis enyhület,
jeges roham, éjféli köd,
szikrák aléló agyamon,
dobaj, robaj, majd fájdalom,
majd egy sohaj és semmi több.
 
19
 
- Ébredtem. Ah örök hatalmak.
Hát ember-arc tekint felém?
Fejem fölött egy szobapadlat?
Csakugyan, ágyban fekszem én?
Mit, csakugyan szobába vittek?
Mily angyal az, ki nékem int
s kegyes szemekkel rám tekint...
 
Nem hittem ennen szemeimnek,
hihetetlen volt és csodás,
mint egy lidércnyomás.
 
A kunyhóban egy édes arcú
lány, hosszúfürtű, drága, karcsú,
rám szikráztatta a szemét,
ez volt az első jelbeszéd.
És szüntelen reám tekintett,
imádkozó, kérő tekintet
lövellt fekete, vad szemébül,
én néztem, néztem, ámde végül
láttam, hogy ez nem látomány,
de élek és nem leszek étek
hollóknak hulla-lakomán.
Hogy kinyitottam szememet,
a kozák lány rám nevetett,
s tudtomra adta ujjal, ajkkal,
maradjak addig csendbe, halkal,
amíg szavam az új erő
szárnyán könnyen nem tör elő.
A kezemet szorongatá,
párnát dombolt fejem alá,
s lábujjhegyen ment kifele,
majd suttogott, ajtót nyitott -
Ó égi szók, szelid titok, -
a lépte is merő zene,
mely nyugtat és sose riaszt.
Már az ajtóig ért, de még
reám vetette szép szemét,
nyugalmat küldve és vigaszt,
azt mondta, hogy a kicsi ház
csak rám ügyel, csak rám vigyáz.
És ha ki is megy most, azér
egy perc multával visszatér...
 
Így tűnt el a szelíd parasztlány,
s olyan magamban voltam aztán.
 
20
 
- Az anyja se késett bejönni -
Dehát elég! Ismert a nóta.
Úgyis unalmas már a többi.
Kozákok közt vagyok azóta,
ők bukkantak rám egykoron,
ők vittek egy közeli házba -
ők ápoltak, életre rázva -
s most rajtuk én uralkodom!
 
Így járta meg a hetyke gróf,
kit bőszített egy kicsi légyott,
és tovakorbácsoltatott,
mezítlen, vérző martalékot.
Hisz ő segített trónra engem. . .
Ismerjük-e a végzetet? Nem.
De győz, aki remélve mer.
 
Holnapra már a dús Dnyeper
török felén legel lovunk.
Mi meg vigan csatangolunk
és sose vágytam sehova,
pihenni úgy, miként oda. -
Jó éjt fiuk...
Mazeppa erre
kinyúlt, a tölgy alá heverve.
Körülölelte őt a szép, lágy,
kikészített, szagos levélágy,
mert ágya volt neki a föld,
akárhol is álomra dőlt.
 
Most is lezárult a szeme,
és a király - mi lett vele?
Nem tetszett néki a mese?
Vagy nem figyelt a meseszóra?
Dehogy, ő is ledűlt az útra
és már egy hosszú óra óta -
az igazak álmát aludta.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages







Arcanum Újságok

Arcanum Újságok
Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem