Kosztolányi Dezső: MINDEN MEGHAL
a nap csodaszép; |
és lángol az ég. |
a májusi reggel örömbe sodor,
az arcod is ég. |
De minden véget ér, |
nem csörgedez az ér, |
a szél susogni nem jő, |
nem imbolyog a felhő, |
a szív többet nem üt. |
Halál les mindenütt. |
Mert minden meghal itt, |
a semmi ránk havaz, |
elhervad a csalit. |
Jaj, bús panasz! |
Nézd! a barátod, bár marasztald,
elhagyja a pohárt, az asztalt,
egy semmi jel - és menni kell.
A földbe majd letesznek egyszer
és mélyen a mélyébe fekszel.
A vig kacaj már tompa jaj. |
Nem zeng madárdal |
a lombon által. |
Szellő se fú. |
Jaj, iszonyú! |
Halld! a halál karjába hív |
s amig szólok, eláll a szív. |
Az állkapcád konyán lehull, |
orcád pirossa elfakul, |
kár benne bíznod, ernyed izmod, |
forró véredbe jég vegyül, |
látó szemedre éjjel ül, |
kilencszer csendül a lélekharang: |
vidám fiúk, ott pihenünk alant! |
A vén világ, |
mint pici ág, |
ugy született, |
ti emberek. |
A földnek meg kell halnia. |
Hát tomboljon a déli szél |
a kék víz a partok szélinél: |
mivel a vén föld bús fia |
nem látja többé, |
elmúl örökké, |
minden, mi van, az született. |
És nem tér vissza, ami él, |
meg kell, jaj, meg kell halnia. |