Kosztolányi Dezső: AZ "IMAKÖNYV"-BŐL AZ EMBERI ÉLETRŐL, A ZARÁNDOKÚTRÓL, A SZEGÉNYSÉGRŐL ÉS HALÁLRÓL

Teljes szövegű keresés

AZ "IMAKÖNYV"-BŐL AZ EMBERI ÉLETRŐL, A ZARÁNDOKÚTRÓL, A SZEGÉNYSÉGRŐL ÉS HALÁLRÓL
 
Rainer Maria Rilke
 
A sápadt Ábel így beszél:
 
Én nem vagyok. Bátyám tett vélem valamit
s szemem nem látta titkos ujjait.
Előlem a napot elfüggönyözte,
az arcom arcával tiporta össze.
Most maga van.
Úgy érzem, él szegény boldogtalan,
mert nem teszik azt véle, mint velem.
Mind ott hever élettelen,
haragjától mindenki elvesz,
mindenki néma és beteg lesz.
 
A bátyám virraszt s én ezt rebegem,
ámen.
Reám gondolt az éj, a végtelen;
rá nem.
 
*
 
Munkásaid vagyunk: segéd és mester
csak téged épít, nagy Középhajó.
És néha jő egy Vándor, fáradt testtel,
és megvilágosít, beszélni kezd el, -
mutatva, mi a helyes és a jó.
 
Táncol alattunk és inog az állvány,
kezünkbe oly súlyos a kalapács
s egy perc jő tőled az idők homályán,
mint tengerről a szél s arcunkra szállván
már érez is a lakatos, az ács.
 
A kalapácsok erre rengve rengnek,
kopácsolástól süketül az agy,
mit a kezünk estére abbahagy.
S ekkor jövő kontúrjaid derengnek.
 
Isten, te nagy.
 
*
 
Én nem hiszem, hogy a kicsi halál,
mellyel merészen packázunk naponta,
kegyetlenül megront és lekaszál.
 
Én nem hiszem, hogy majd utunkba áll;
mert élek és építek a romokra
s vérem pirosabb, mint a rózsaszál...
 
A mélyem mélyebb, mint a köd,
s mit rám riaszt, a félelem.
Hisz amiből világra jött:
az életem.
 
Így mennek épp
a kolduló barátok szerteszét;
az ember retteg és a szíve ver
s nem tudja: vajjon ugyanaz-e mindig:
kettő van-e, tíz-e, vagy tízezer?
 
Csak egy kezet látunk kinyúlani,
mely meztelen és sárgán átölel -
olyan közel:
mint hogyha en-ruhánkból nyúlna ki.
 
*
 
Te vagy a Kormos, aki suttog
s minden kuckó téged körít.
Jaj, a tudásunk oly rövid.
Te a titok, mit sose tudtok,
öröktől fogva örökig.
Te vagy a Bús és a Borongó,
ami súlyos tartalmat ad.
 
Te vagy a szótag, mit a zsongó
énekbe zenget a szorongó
s száján megújra fölszakad.
 
Mert így tanítottad magad:
 
Te vagy, aki társ nélkül állasz
s a dús reád nem őrködik.
Te vagy az Egyűgyű s a szállas
Paraszt te vagy, a nagyszakállas,
öröktől fogva örökig.
 
*
 
Örökkévaló, megmutatkozál.
Szeretlek úgy, mint egy kedves fiút,
ki mint még-gyermeket hagytál magamra,
mert trónra hívott téged amaz út,
amely előtt a föld csak pici lanka.
 
Öreg vagyok és hátramaradott,
ki nagyfiát csak bajjal fogja föl
s nem érti a sok új gondolatot,
ahova magja akaratja tör.
Sokszor remegek mély, bús üdvödér,
mely idegen hajókon lebeg el,
magamba vágylak, ha bú, öröm ér,
s az éjbe vágylak, mely naggyá nevel.
Sokszor nem is vagy kétlő álmaimba
ha az Idő fúj rám, e röpke szél.
Majd olvasok: És az Evangelista
minden helyütt nagyságodról beszél.
 
Az Apa vagyok; de a Fia föl,
magasba száll, hová az Apa nem mer,
Ő benne a vágy új utakra tör,
Ő a Jövő és Ő az Anyaöl,
a Visszatérés és a Tenger.
 
*
 
Kiolthatod szemem te: látlak,
tömd be fülem, hallom szavad,
láb nélkül is kúszom utánad,
száj nélkül hívlak hallgatag.
Törd le karom, én átölellek
szívemmel mint egy csoda-kézzel,
fogd le szívem, lázas velőm ver,
s ha agyamat zúzod te széjjel,
véremre veszlek új erővel.
 
Te vagy az Agg s égett hajadban
bús pörnye száll, tüzes korom,
te vagy a roppant Láthatatlan
s pörölyt emelsz mindenkoron.
Te a Kovács, ki lankadatlan
állsz az üllőnél, mint torony.
 
Te vagy, kinek vasárnap sincsen,
ki tétlenül sosem barangol,
meghal, de nem mond le a rangról,
hogy csorba kardot élesítsen.
Ha állanak malmok, fűrészek,
s mindenki víg, mindenki részeg,
mi halljuk a pörölyverésed
minden megkonduló harangról.
 
Te vagy a Mester és a Roppant,
ki mindent tud, de nem tanul,
az Idegen, ki idetoppant,
kiről susog sok-sok lopott hang
s nő híre, gyorsan és vadul.
 
*
 
Te a jövő vagy, éj virradata,
a végtelenség síkján felviharzó.
Vagy éj s idő után harsány kakasszó,
vagy hajnali mise és szűzi tarló,
és idegen és halál és anya.
 
Te vagy a folyton változó világ,
ki a sorsból kiharsansz szabadon,
csak selypítgetnek panaszok, imák
és ismeretlen vagy, mint a vadon.
Te a dolgoknak mélyült mélye vagy,
mivoltodat némán elhallgató,
és másnak lát a földön minden agy,
hajónak part vagy és partnak hajó.
 
*
 
Sosem nyugosznak itten el a házak,
mert vagy mindig temetnek valakit,
vagy mert a szív titkos parancsa lázad
s botot, köpenyt ragad föl az, akit
távolba bolygó fényed elvakít,
és útrakelnek megkeresni százak.
 
Sosem ürül ki az az utca, mellyen
hozzád sietnek, titkos, égi rózsa,
mely ezer évbe csak egyszer virul ki.
Sötét tömeg megy, titkaid hajósa,
s fáradva fog majd a szívedre hullni.
 
De láttam én a hosszú sereget,
s azóta azt hiszem, hogy köpenyüknek
mélyéből fú a szél s mihelyt lecsügged,
elül a szél is a vidék felett - :
oly óriási volt ez a menet.
 
*
 
Tedd, hogy legyek utaid őre
s figyeljek minden kőre lenn,
szögezd látó szemem előre
a sívó, messze tengeren;
hadd nézzek a nagy vízmezőre,
hogy a folyó kifut a dőre
fényből az éjbe, csöndesen.
 
Küldj sivatagba, ahol ostor
gyanánt hatalmas szél zörög,
s mint ruha áll a nagy kolostor
sok meg-nem-élt élet között.
Ott, hű zarándok, énekellek,
amíg pihen bennem lehellet,
nem tántorulok meg, tudom
s egy vak, öreg apóka mellett
megyek a sose-járt uton.
 
*
 
Uram, a nagyváros oly rémitő,
itt minden szétzüll, szerteszéjjel;
a legnagyobb is menedékhely -
- nincsen vigasz, csak kín és kétely
s úgy elröpül fölötte az idő.
 
Az emberek itt búsan tengenek
a mély szobákba bágyatag mozogva,
félénkebben, mint a fiatal csorda,
míg künn a föld piheg nagy darabokba,
de ők nem tudják s élnek csüggeteg.
 
A gyermekek itt ablaklépcsőn nőnek
s egyhangú árnytól bús pici szivök
és nem tudják, hogy künn az ébredő reg
dallal, virággal köszön a mezőnek -
s oly szomorú gyereknek lenniök.
 
Szüzek serdülnek itt föl ismeretlen
s álmodnak a gyerekkor hajnalárul;
nem ez a vágy volt a gyerek-szivekben
és késő álmuk reszketeg bezárul.
 
És függönyös hátsó szobákba ásva,
bús anyaságuk is olyan setét,
most hosszú éjek kényszerű sírása,
majd pár elernyedt, lomha, csöndes év.
 
A holtak ágyai is árnyban állnak
s a sírhoz mind epedve vánszorog
s úgy halnak meg, láncában a halálnak,
mint elhagyott kolduló asszonyok.
 
*
 
Itt emberek élnek, fakók, fehérek,
s meghalnak ők öledbe, bús magány.
S nem tudja senkisem, micsoda méreg
van mosolyukba, hogy a gyenge kéreg
lehull az arcukról vad éjszakán.
 
Porig alázva járnak mindenütt,
a balga rendnek szolgálni se tudva,
elhervad a ruhájuk, mint a dudva
s idő előtt vénül meg szép kezük.
 
Zúg a tömeg és nincs ki őket ója,
bár tétovázó és oly gyenge mind, -
csak a bitang eb, az utcák futója
megy a nyomukba, halkan, egy kicsinyt.
 
Prédái ők ezernyi fájdalomnak,
és minden óra új és tompa bú,
kórház körül magányosan bolyongnak,
és várnak, míg kinyílik a kapu.
 
Ott a Halál. Nem az a régi pompás,
mit gyermekkorba áhít meg a bölcs, -
a kis Halál az, bús és oly nagyon más;
s ennen-Haláluk, mit megölt a rontás,
úgy csüng lelkükbe, mint a zöld gyümölcs.
 
*
 
Ők nincsenek. Csupán csak a szegények,
kik akaratlan élnek és bitangul;
az arcukon a kín az ősi bélyeg,
torzak, kopárak és búsak a harctul.
 
Rájuk viharzik minden, ami ronda
s minden szemét az ő arcukra hull.
Oly féltek, mint a himlős ágy piszokja,
bitangok, mint a tört edény s a rozsda
és mint a naptár, melynek napja mul -
s mégis: ha a föld egyszer bajba volna,
mint rózsaláncok reszketnének tisztán, -
úgy fénylenének, mint egy szent talizmán!
 
Mert ők a szűzi hónál szűziebbek
s mint a ma-szült vak-állat és a harmat
és egyszerűek s csak téged követnek,
nem is akarnak, csak egyet akarnak:
 
hogy szegények legyenek mindörökké.
 
*
 
Mert a szegénység lelkünkből a nagy fény. . .
 
*
 
Te vagy a bús, a legszegényebb,
a kő, amelynek nincs semerre hely,
a bélpoklos, a kósza lélek,
ki a városba szerte kerepel.
 
Mert nincstelen vagy, mint a szellő
és pőreségednek még rongya sincs,
te néked a bánat-lehellő
árvák kopott-szokott ruhája kincs.
 
Olyan szegény vagy, mint a magzat,
akit méhébe fojt a lány,
szorítva ágyékát a gazdag
élet csirázó hajnalán.
 
S szegény vagy: mint a tavaszi eső,
mely háztetőkre boldogan szemerkél,
mint börtöni vágy, amely csöndesen kél,
fájó fogoly-sziveknek jól-eső.
 
S mint a beteg, ki más oldalra fekszik,
s már boldog; s mint az utazás szelén
ingó virág, mely elsodródik estig,
s mint kéz, amelybe sírnak, oly szegény...
 
Mi hozzád mérve a fázó madárhad,
mik a kirugdalt, éhező ebek,
mi a bukó, árnyékán a halálnak,
és a bús állatok, miket bezártak
s aztán a rabtartó elfeledett?
 
És mi az éji menedékhely,
mi az otthontalan tömeg?
Nem malmok ők, csupán piciny kövek
s mégis őrölnek, ha kenyér kell.
 
De te vagy a jó, aki mást ó,
a koldusoknak koldusa;
inség rózsája, a csodás-jó,
a kenyeret napfényre váltó
örökre ifjító csuda.
 
Te vagy a halk, kivert, az árva
ki hontalan, s földről az égre néz;
sosem fogad be téged a határfa.
Viharban ordítasz. Te vagy a hárfa,
min összeporlik itt minden zenész.
 
*
 
És nézd csak: a testük mint a menyasszony
és úgy folyik tovább, mint a patak
és mint egy szép tárgy, úgy él hallgatag,
csodásan él és áll a földi harcon.
Karcsú, sugár és most még vézna csak,
s bús, mint akiktől lett a sok bús asszony,
de a fajta szül sárkány-fiakat
és hallgat a tűrés völgyén virrasztón.
 
*
 
Mert lásd: ők nőni fognak, sokasodni
és őket az idő megóvja majd,
úgy szaporodnak, mint a rét bogyói,
édességükkel födve a talajt.
 
Mert boldog az, ki sose lakomázott,
kiknek eső paskolta fejüket;
hozzájuk dőlnek mind az aratások
s ezerszeresen fizet a szüret.
 
És élni fognak, hogyha minden elvész,
ha porba reccsennek országok, államok,
úgy kelnek majd fel, mint sok kipihent kéz,
míg másokat megölt a tengve-lengés
és minden nép és minden kéz kifáradott.
 
*
 
A szegény háza az oltárfiók,
ott balzsam és öröklét lesz az étel
s ha jő az este szótalan zenével,
magába tér, kitágul szerteszéjjel
s az éji csöndbe dalt hallani ott.
 
A szegény háza az oltárfiók.
 
A szegény háza a gyerek keze.
Ő nem veszi el, mit kíván a felnőtt,
csak egy bogárkát, amely téveteg jött,
egy kavicsot, mit a patak is ellök,
szálló fövényt, kagylót, zenélve zengőt;
a mérleg ez, amely egy kicsivel több
súlyt is mutat, úgy méri a jövendőt
s rázkódva rándul-rendül lefele.
A szegény háza a gyerek keze.
 
És ő a föld, anyánk és mindenünk:
Egy eljövendő kristály, mely szelíden
csillog világos, tompa, röpke színben;
és mint az ól, meleg, szegény, mezítlen -
de vannak estek: s akkor-akkor minden,
és minden csillag onnan int nekünk.
 
*
 
A városok csak a bűnt sokszorozzák
s mindent magukkal rántanak mohón,
a barmot széttörik, mint a mohos fát,
és népeket sütnek meg érckohón.
 
S az emberek bálványa a kultúra,
megbomladoz bennük a súly-egyen
és haladás nekik a csiga-túra
és csak rohannak derűre-borúra,
mint a kurvák illegnek begyesen,
lármáznak érccel, völgyön és hegyen.
 
Lidércek őket tévútra viszik,
és élnek ők és nem lehetnek ők, -
a pénz növekszik, nyűvi az erőt,
a pénz hatalmas s ők gyengék, picik
s búsan vánnyadnak el, idő előtt,
várván, hogy a bor és mérgek malasztja
őket muló örömre rákapassa.
 
*
 
Szegényeid szenvednek, mint a falka,
amerre néznek, bánat és magány
és égnek-fáznak, mint a lázrohamba,
lakásokból kiverve és rohanva
bitang halottak künn az éjszakán;
piszkolja őket a sár és az utca,
olyanok, mint napfényen a dögök -
s a véletlen s a szajhák léha pucca
s a lámpa s a kocsi rájuk röhög.
 
Ha van egy száj itt harcra, védelemre,
illesd meg Uram, hogy értük perelne.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages







Arcanum Újságok

Arcanum Újságok
Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem