Kosztolányi Dezső: A JAGUÁR
A JAGUÁR
Leconte de Lisle
A barna lejtőkön arany sugár ég,
de a síkokra ráborul az árnyék,
| fényes habokba mosdik a vidék; |
| borzongva jő a hűvös, esti lég. |
A gizgazos, zsombékos, csúnya posvány,
indul-mozog, és a magányból ocsmány
| a meztelen szírt, a fa, a homok |
| sóhajjal az új nap felé zokog. |
A nagy folyó sötéten bugyborékol,
fel-felcsillan egy kajmán háta néhol
| a hold meszes párákon át kigyúl, |
| a hold kemény-hűs sugaraitul. |
Az egyik éhesen kúszik az árra,
a másik kérges vas-torkát kitárja,
| csattog kovácsolt állkapcáival; |
| hogy fújja át az éles szélvihar. |
A jaguár a mahagóni-lombban
De szimatolni kezd az orra nyomban,
| vár húnyt szemekkel, lesve, komolyan. |
| friss hússzagot sodor a szélroham. |
Izmos farán ül, űzi vad kivánság,
vérszomjasan tépázza a fa háncsát,
| foggal-karommal pedzi a tusát, |
| rózsás nyelvével nyalja bajuszát. |
Majd körbe szökken izmos, könnyü farka,
lapos fejét kemény talpára hajtja,
| a fához vágja a sovár lesen; |
| s alvást mimelve horkol édesen. |
Egyszerre csend lesz, fekszik, mint a szikla,
most egy kövér ökör siet a síkra
| a gallyak közt, aléltan és sután, |
| és gőz lövell ki tágult orrlyukán. |
Hármat se lép. Már megkövül egészen:
agát-arany, két óriási vér-szem
| ott a facsúcs zöld rejtekébe fenn, |
| mered reá szikrázva, nesztelen. |
Bután inog már roggyant-béna lábán,
a jaguár lejő prédája láttán,
| felbőg, hogy mégse hagyja el magát; |
| megkapja biztosan puha nyakát. |
Az ökör enged, villás szarva port hány,
A jaguár szorítja őt mogorván,
| legyőzte a vad szörnyű ereje. |
| s őrült iramban vágtat el vele. |
Köröskörül ijesztő puszta ásit,
az ökör vérzik, kéjeleg a másik,
| holdfényben úszó nagy szikláival, |
| megrészegíti a friss vérital. |
Fekete éjbe tűnnek mind a ketten,
zajuk a csöndbe sikkad el rekedten,
| a szemhatár tág, széles és süket; |
| éjjel födi bús küszködésüket. |
