Kosztolányi Dezső: A MAGYAR
hüvelykén türkiszkő lángolt, haloványon,
mely a török jöttén hagyta színét, mondják,
elverte bolondul ősei vagyonját.
Igazi nábob ő. Egyszerre megjelen
cselédei közt az aratóünnepen,
gyémánttal, zafírral, rubinttal kivarrva,
tündökletes ékes, remek díszmagyarba.
Mentéjére pedig szeszélyes-szaggatott
rendbe csupa nehéz aranyat aggatott,
hogy amikor táncol, jobbra meg balra lép,
lehulljon a földre, s fölkapkodja a nép.
Szedik a zsellérek, egy csöppet se restek,
és hogy az aranyok mind a földre estek,
a nemes uraság nyomban odafordul
egy öreghez, aki csak néz a sarokbul.
Karakán magyar volt, lobogós az inge,
pörge a kalapja, kesely-orra szinte
szigorú a fehér bajsza fölött. "Látja,
kendnek is adnék már valamicskét bátya,
mondotta István gróf, ingerkedve véle,
de elkelt az arany, nincs is semmiféle.
Mért nem jutott kendnek ilyen drága holmi?"