Kosztolányi Dezső: A SZERELEM VÉGE
A SZERELEM VÉGE
Guy de Maupassant
Sütötte a vidám nap már a rétet.
Az enyhe lombokon fénycsókja égett.
És vágyra tárva kelyhét mindenütt
várt a virág, min csillogott a harmat,
és hagyta inni a részeg rovarnak
a szirmából az éltető nedüt.
Nagy pilleraj szállt a kehely fölé,
csapkodva szárnyával, kiszürcsölé;
s nem tudta senki, melyik él, melyik nem,
a pille úgy mozgott, mint a virág.
A szélbe zengtek édes áriák,
s e langy reggel párját meglelte minden;
bús ködbe kelt a hajnal rózsapírja,
párjával énekelt a kis pacsirta,
nyerítve szökkent a tüzes csikó,
vágy vett erőt a szürke, víg nyulacskán
s a fák tövén ugrált örülve csacskán.
Szerelmi mámor szállt szét, hóditó,
s a légbe terjedő nagy, lomha láz ott
ezer hangjával szíveket igázott.
S fönn a barátságos, lombos fasátrat
a csöpp rovarnép békességbe lakta
- akár a porszem, oly kicsinyke fajta -,
s ez a sok ismeretlen, pici állat,
mely mindig a virág kelyhén kalandoz,
felküldte most halk szózatát a naphoz.
Az enyhe lombokon fénycsókja égett.
És vágyra tárva kelyhét mindenütt
várt a virág, min csillogott a harmat,
és hagyta inni a részeg rovarnak
a szirmából az éltető nedüt.
Nagy pilleraj szállt a kehely fölé,
csapkodva szárnyával, kiszürcsölé;
s nem tudta senki, melyik él, melyik nem,
a pille úgy mozgott, mint a virág.
A szélbe zengtek édes áriák,
s e langy reggel párját meglelte minden;
bús ködbe kelt a hajnal rózsapírja,
párjával énekelt a kis pacsirta,
nyerítve szökkent a tüzes csikó,
vágy vett erőt a szürke, víg nyulacskán
s a fák tövén ugrált örülve csacskán.
Szerelmi mámor szállt szét, hóditó,
s a légbe terjedő nagy, lomha láz ott
ezer hangjával szíveket igázott.
S fönn a barátságos, lombos fasátrat
a csöpp rovarnép békességbe lakta
- akár a porszem, oly kicsinyke fajta -,
s ez a sok ismeretlen, pici állat,
mely mindig a virág kelyhén kalandoz,
felküldte most halk szózatát a naphoz.
A néma tarlón mentek mind a ketten,
mit roskadásig terhelt a sok asztag.
Karjuk, kezük se fogták ők meg aznap;
a férfi nem nézett reá epedten.
S szól a leány leülve egy keresztre:
- "Jaj, jaj, tudom, tudom, hogy nem szeretsz te."
A férfi mozdult: " A hibám talán?"
És ő is ott ült a lány oldalán.
A lány felelt: "Ó istenem, egy év!
S szerelmünk úgy letűnt, mint más egyéb!
Lelkem még most is a szavadra csábul!
Még fáj a szívem csókod záporátul!
Még tegnap élt, s ma hol van a szerelmünk?
Még tegnap átkaroltál - és ma eltűnt;
ma fut kezed, ha illeti kezem.
Miért nem csókolod szám, kérdezem?
Mondd, miért?" - S a férfi szólt: - "Én
Nézett a lány rá, hogy olvasson arcán:
"- Hogyan öleltelek, emlékszel-e?
Csókunk szilaj gyönyörrel volt tele."
A férfi fölkelt s ujjai közt sodorván
egy cigarettát, így felelt mogorván:
- "Ha vége van, hát vége van, minek könny?
Mi egyszer elmúlt, többé vissza nem jön,
hiába sírunk, kedvesem!"
gondnyomta fővel, lassan mentek ottan,
a lány torkát a sírás fojtogatta,
szemhéjain rezgett a könny ezüstje.
Két hű galamb szeretkezett repülve
az árpatáblákon pajkos rohamba.
Alattok a föld, fönn a kék azúr,
mind ünnepelt, s csak Ámor volt az úr.
A szárnyas pár szállt a tavasz egén.
Egy dalra gyújtott a munkáslegény,
s elő is ugrott csábitó dalára
a szép marokverőlány, aki várta.
mit roskadásig terhelt a sok asztag.
Karjuk, kezük se fogták ők meg aznap;
a férfi nem nézett reá epedten.
S szól a leány leülve egy keresztre:
- "Jaj, jaj, tudom, tudom, hogy nem szeretsz te."
A férfi mozdult: " A hibám talán?"
És ő is ott ült a lány oldalán.
A lány felelt: "Ó istenem, egy év!
S szerelmünk úgy letűnt, mint más egyéb!
Lelkem még most is a szavadra csábul!
Még fáj a szívem csókod záporátul!
Még tegnap élt, s ma hol van a szerelmünk?
Még tegnap átkaroltál - és ma eltűnt;
ma fut kezed, ha illeti kezem.
Miért nem csókolod szám, kérdezem?
Mondd, miért?" - S a férfi szólt: - "Én
| tudjam azt tán?" |
"- Hogyan öleltelek, emlékszel-e?
Csókunk szilaj gyönyörrel volt tele."
A férfi fölkelt s ujjai közt sodorván
egy cigarettát, így felelt mogorván:
- "Ha vége van, hát vége van, minek könny?
Mi egyszer elmúlt, többé vissza nem jön,
hiába sírunk, kedvesem!"
| Unottan |
a lány torkát a sírás fojtogatta,
szemhéjain rezgett a könny ezüstje.
Két hű galamb szeretkezett repülve
az árpatáblákon pajkos rohamba.
Alattok a föld, fönn a kék azúr,
mind ünnepelt, s csak Ámor volt az úr.
A szárnyas pár szállt a tavasz egén.
Egy dalra gyújtott a munkáslegény,
s elő is ugrott csábitó dalára
a szép marokverőlány, aki várta.
Némán haladtak. A közönyük olvadt,
a férfi néha lopva nézte, oldalt.
Erdőbe értek. És a zsenge zöldön
most átnyilallt a napfény, s lenn a földön
a fény aranytócsákba pezsegett.
Nem vették észre a szerelmesek.
De a leány sírt, hogy tovább ne bántsák,
és idegesen tépte a fa háncsát,
aztán sikoltott és vadul kitört.
Az ifjú várt, elúnva ezt a pört,
hogy a sirása tán majd megszakad.
Füstölt, s figyelte, a kék füstszalag
mint száll föl és tün el a légbe fenn.
De végre toppantott s szólt hirtelen:
"- Végezd be már s ne untass a könnyeddel."
És szólt a lány reá: "- Hagyj sírni s menj el."
És felnyitotta nedves, szép szemét.
"- A lelkem mily szilaj gyönyörben égett!
S ma szenvedéses, bánatos, setét...
Miért nem egy nagy szerelem az élet?
Mért válni? Én szerettelek... S te szintén.
De már sosem szeretsz majd úgy, amint én."
S a férfi szólt: "- Ilyen az életünk,
csak csonka öröm jut részül nekünk.
A boldogság egy perc. Én nem igértem,
hogy a sírig tart majd, az életen túl.
A szerelem világra jő és elmúl.
a férfi néha lopva nézte, oldalt.
Erdőbe értek. És a zsenge zöldön
most átnyilallt a napfény, s lenn a földön
a fény aranytócsákba pezsegett.
Nem vették észre a szerelmesek.
De a leány sírt, hogy tovább ne bántsák,
és idegesen tépte a fa háncsát,
aztán sikoltott és vadul kitört.
Az ifjú várt, elúnva ezt a pört,
hogy a sirása tán majd megszakad.
Füstölt, s figyelte, a kék füstszalag
mint száll föl és tün el a légbe fenn.
De végre toppantott s szólt hirtelen:
"- Végezd be már s ne untass a könnyeddel."
És szólt a lány reá: "- Hagyj sírni s menj el."
És felnyitotta nedves, szép szemét.
"- A lelkem mily szilaj gyönyörben égett!
S ma szenvedéses, bánatos, setét...
Miért nem egy nagy szerelem az élet?
Mért válni? Én szerettelek... S te szintén.
De már sosem szeretsz majd úgy, amint én."
S a férfi szólt: "- Ilyen az életünk,
csak csonka öröm jut részül nekünk.
A boldogság egy perc. Én nem igértem,
hogy a sírig tart majd, az életen túl.
A szerelem világra jő és elmúl.
Ha akarod, én nem tudom, miért nem
szerethetnénk egymást, mint két barát,
leküzdve e bús emlék zavarát."
Nyújtotta karját, résztvevőn neki.
És sírt a lány: "- Nem tudsz megérteni!"
Tördelte a kezét vadul a szép lány.
"- Jaj, istenem!" - Az ifjú nézte némán
s szólt: "- Hogyha vágyadnak nem mondasz
megyek." - Elindult és örökre elment.
szerethetnénk egymást, mint két barát,
leküzdve e bús emlék zavarát."
Nyújtotta karját, résztvevőn neki.
És sírt a lány: "- Nem tudsz megérteni!"
Tördelte a kezét vadul a szép lány.
"- Jaj, istenem!" - Az ifjú nézte némán
s szólt: "- Hogyha vágyadnak nem mondasz
| ellent, |
A lányka várt s fölkapta a fejét ő,
örömviharba zajgott a fejérlő
madár felette. A fülemile
trillája elhangzott nagy messzire,
s a hang dalos torkába gyöngyözött.
Dal csattogott a vídám lomb között;
rigó fütyült, sípolt a kenderi,
zengették a pinty fürge füttyei.
Szeretkezett a páston sok veréb,
csőrük kitátva szárnyaik verék.
A lány az erdőn és a réteken,
tüzes fuvalmat érzett lágy gyönyörbe,
az égre nézett s szólt: "- Ó, szerelem,
a férfi meg nem érthet, erre törpe."
örömviharba zajgott a fejérlő
madár felette. A fülemile
trillája elhangzott nagy messzire,
s a hang dalos torkába gyöngyözött.
Dal csattogott a vídám lomb között;
rigó fütyült, sípolt a kenderi,
zengették a pinty fürge füttyei.
Szeretkezett a páston sok veréb,
csőrük kitátva szárnyaik verék.
A lány az erdőn és a réteken,
tüzes fuvalmat érzett lágy gyönyörbe,
az égre nézett s szólt: "- Ó, szerelem,
a férfi meg nem érthet, erre törpe."
