Kosztolányi Dezső: HÓDÍTÁS
sietve és a zajjal nem törődve,
nem leste a sok lányka mosolyát,
akik kacagva ringtak el előtte,
legyinti meg... Felnéz... Egy égi, szép nő.
És szó mi szó, a nyaka az üde;
a teste finom, gömbölyű, igéző.
vak lázba bája egy kis női lábnak? -
Ki nem űzött egy hószinű fodort?
Megyünk - s botor szerelmünk játszva rángat.
Selyem? - De hát mindenki abba jár ma.
Paraszti vér-e, vagy előkelő?
Gazdag leány, vagy elbukott kis árva?
Az ifjú sose látott ilyen szépet.
Szívébe rontó tűz bús vésze szállt,
s remegve, boldogan hozzája lépett,
De nyomban nagy csoport zúgott megettük.
Tolongva bámult a szájtáti nép,
s hölgyét hiába leste-várta - eltűnt.
kereste nyugtalan epedve, vágyva
s nem várta meg, míg az est lesuhan,
hazafutott s korán bebújt az ágyba.
de mit csinálna, ha álmot se szőne,
s nem édes-e, míg künn a szél zokog,
gondolni a tűznél egy égi nőre?
kerengve szállt az álmok lepketánca,
remegve dobbant meg az árva szív,
s édes hazugság ringatgatta játszva.
építgetett ezernyi büszke légvárt,
hisz a szív a csaláshoz menekül,
ha forr a vér, s nem jő a nő, a rég várt.
Hellászba szállott képzeletbe véle,
s mint régimódi balladalovag,
mellette állott mindig a veszélybe.
folyt a vidám, szelíd, szerelmi kettős,
s ha végre intett a szent pillanat,
csókot lopott, kapott a szeretett hős.
a postakocsin, ő s az álmodó lány,
s száguldtak - édes volt a hangulat,
a hold ezüstösen fürdött a tócsán.
jelent meg a gót balkonon a nője,
máskor zavarva a riadt magányt,
agárcsapattal vágtatott előre.
a hölgy a vén báróhoz hűtelen lett.
Szerette, és úrnőjével együtt
a nagy, süket erdők ölén merengett.
barátjait se tűrte már körülte.
Száműzve élt, de ahogy este lett,
a fák alá egy korhadt padra ült le.
kényelmesen ásítva - kelt a hajnal -,
barátai, vidám kirándulók,
berohantak zajongva, víg kacajjal.
csónakra kapni, bújni az erdőket,
pezsgőzni a rét zöld füvén vigan,
s a nyárspolgárokat ugratni főleg.
azt mondta, nincs inyére ilyen ünnep,
de hogy továbbment a zajos csoport,
nézett utánuk, amint messze tüntek.
a mormoló víz csillogtatta sodrát,
tovább suhannak ott bús álmaink,
mint a vizek mélységein a holt ág.
mint futni részeg, céltalan futással,
beszívni a friss, harmatos derűt,
míg az acélos hegylég búgva szárnyal?
az evezősök gondtalan dalától,
lelkünk lebeg, kinyíl a végtelen,
a gondolat száll imbolyogva távol. . .
eszik, ruháját perc alatt felölti,
vonatra ül, Marlyba vágtat át,
s az állomáson várta már a többi.
könnyű, ezüst köd szálldogált körötte;
madár dalolt; s a vízen szanaszét
szikrát dobált a napfény tündökölve.
zeng a nagy élet az őskedv zajátul,
az ébredő fényben dalol a föld,
a test s a lélek boldogan kitágul.
s talán a bor is kissé elkapatta,
de szíve vad örömmel volt teli,
mikor a gyors víz-ár táncolt alatta.
a nád a könnyű szélben összezizzen,
kedves, törékeny, dallamos növény,
amelynek lelke lenn piheg a vízben.
kemény ütemben törte meg az ének -
s a dalra csappanó serény lapát
kavarta a tajtékos, tiszta mélyet.
mikor sietve jött sok fürge csolnak.
Egy féktelen kacaj riadt legott...
És ez szíven találta álmodónkat.
kacsója forgatgatta lenn a kormányt.
Az ifjú elsápadt, a szíve vert,
és a habok a lányt továbbsodorták.
Egy nyári korcsma tornácára mentek,
zöld hárs vetett árnyat susogva túl
s szőlők szegélyezték a kicsi kertet.
zajongva vertek harsogó, szilaj zajt.
S a víg fiúk - megannyi büszke hős -
pehely gyanánt emelgették az asztalt.
Ő nézte, az meg csak kacagta lustán,
kacsintgatott s hogy mégse jött, kitört:
"No nézd, te szentnek tartasz, kis butuskám?"
csodálkozott, hogy ez a drága bálvány
nem büszke úrhölgy, arisztokrata,
hanem afféle könnyed és vidám lány.
"Egyél, egérkém, kis cicám, bolondom."
Együtt távoztak, hogy az este jött
és nem aludt hősünk az éjjel otthon. . .
s hamist talált, de szól a régi példa:
"A percnek élj", és nem hazug a szó -
a túzok elszáll és jobb egy veréb ma.