Kosztolányi Dezső: ÓDA A RÍMHEZ
az éneket,
rím, összecsengés, égi dal,
zsongó zeném, tenélküled,
a vers süket
és néma annak, aki hall.
lágy rokona,
harsány, kevély trombita-jel,
mit elrebeg a búcsuzó
halk búcsuszó,
s reája messze hang felel.
gyors evező,
mely a tajtékos árba bú,
füstös sörényű és vidám
vad paripán
arany fék és vas sarkantyú.
az aranyos
vállszalagok s fodrok fölött,
csomó te, mely a marcona
vad harcon a
lovas kard-szíját megkötöd.
amíg zizeg,
az égre buggyantván üzi,
s aztán a napfényt, a tiport
fényes bibort,
szines kévévé seprüzi.
min a sürű
éjben kápolnánk mécse leng,
s a füstölőt, mely Szűz Anyánk
kezébe ráng,
te ringatod magasba fent.
s oltárokon
a drága frigy-ládát nyitod
a szentségháznak kincseként
rejtett edényt
te zárod el, titkos titok.
hamar manó,
serény futár, gyors és ügyes,
vezesd a versek táborát,
mindig tovább,
a fényes légen át ügess.
varázsige,
magamra vállalom igád,
s ha lázadoztam is sután,
majd ezután,
jobban fogok ügyelni rád.
a láz, a tűz,
és gyámolíts és légy kezes,
munkámra jámboran tekints,
te drága kincs,
mert a poéta úgy keres!
és durva-nyers
szabály nyűgözze, mint szokott,
dalomnak élő sorain
a drága rím
sosem legyen unott, kopott.
s hogy hangolom,
reá egy nőgalamb repül,
fekete vázán hallgatag,
akár a hab
s szomorkodik csak egyedül.
nem is felel,
s azt tudakozza, búgva, ím,
hogy párja nem járt erre se,
szerelmese,
az édese, a hím, a hím.
már úgy lesem,
iker örömmel szálljatok,
és mely testvéri hangot ad,
a lantomat,
verdesse csókos szárnyatok!
mely ellebeg,
hajszál legyen a zabola
s röpíts Vénuszhoz, drága pár,
hintódba, vár
a szent liget hűs sátora!