Kosztolányi Dezső: TAVASZ
Ő az eső, a nap.
Így szól kereken: |
ezer vidám, boldog madár dalol.
Hallgassuk.
Én, mint hódoló bolondja, |
- Unalmas nóta - mondja. |
- Kártyázzunk, édes?
- Ó, csak azt ne. |
- Mit? |
A sárga ronda szín, legszebb a kék.
- Énnekem is.
- Ne túlozz, édesem. |
Itt közbevág:
- S miért szép teneked? |
S az ég is kék.
- De oly csodás, aranyló |
- Az - hagyom rá.
- Jaj, te szajkó. |
- Ne haragudj rám, szívem.
- Megbocsátok. |
- Gyerünk ki, sétáljunk kicsit.
Remek idő van.
Erre a kocsit |
Ő kesergőn: |
Felöltözünk, megyünk.
Ő meg kacsintó |
- Hát hol a hintó? |
- Ostoba. |
Befogatok.
- Itt a kocsi.
- Miért? |
- Semmiért. |
Ily szörnyü szélbe meghűtöm magam.
Multkor pedig eképpen andalog:
- Úgy élünk együtt, mint az angyalok.
Buta vagyok, a te kicsiny cseléded.
Imádlak. Istenem te.
Arcomon |
a kis kezétől.
- Hát ez meg mi volt? - |
- Semmi - és sikolt -, |
milyen vagyok?
Én szólok: |
- Drága, drága. |
Ő a borús és fényes április.